Talán igen, talán nem

BazoCast 24. rész: „Nem kell nékem a kanász, Csak a felesége” - Vendég: Kurucz Attila

Gion Nándor regényéből tudom, hogy az állatokkal vándorlók között is voltak rangkülönbségek. A juhász és a pásztor valamivel nagyobb becsben voltak, mint a kanász. Talán ez tükrözi az ismeretlen poéta is, amikor azt mondja: „Nem kell nékem a kanász, Csak a felesége”. Nos, ezek a kanászok zeneszerzők is voltak. Sőt! Hangszerkészítők is. Olyan hangokat tudtak kiengedni, bicskával faragott furulyáikból, amit kottaismerő emberek le sem tudtak írni. Voltak olyan dobosok a törzsekben, akik utánozhatatlan latin vagy afrikai ritmusokat tudtak. Tudnánk még sorolni olyanokat, akik nem bírtak a hét szabad művészettel és mégis elvoltak.

Mind többet gondolkodom azon a hamis nosztalgián, hogy bezzeg a régi időkben. Talán a régi időkben is ugyanúgy tombolt a „sekély tudás”, mint ma.

Beszélgetőtárs: Kurucz Attila, a hétköznapokban tanácsadó, közgazdász, a győri Széchenyi István Egyetem Vezetéstudományi és Marketing Tanszékét vezetője. Ünnepnapjain pedig népzenész, citeraoktató. Zenei érdeklődése hat évnyi alapfokú zongora tanulmányokat követően fordult a népzene irányába, és 1992 óta játszik citerán, 2010 óta népi brácsán/kontrán. Népzeneoktatói és művészeti munkája során édesanyjával és húgával (Kuruczné Borbély Márta, Kurucz Anikó) közösen építettek fel egy népzenei műhelyt Tápszentmiklóson, ahol generációk sora énekelhet és zenélhet mind a mai napig. Az eltelt 30 évben 16 iskoláskorú és 2 felnőtt csoport tanult és működött a kezei alatt, munkájukat a KÓTA rendszeresen arany, valamint 5 Arany Páva minősítéssel ismerte el.
Attila alapító tagja az 1994-ben alakult Móva citerazenekarnak, amely fennállása alatt két hangzóanyagunk is megjelent (MÓVA 1998, Muzsikának szép a hangja 2000). Brácsásként a győrújfalui CSUTORA Hagyományápoló Egyesület kísérő zenekarában zenél, a Fertőszentmiklósi Rozmaring Hagyományőrző népdalkör művészeti vezetője  és nyári népzenei táborokban rendszeresen oktat citerát.

Címszavakban: népművészet, népzene, citera, népi brácsa, hagyományok

Intró: Eisemann Mihály – Holdvilágos Éjszakán (részlet)
Előadó: Liszi Melinda és Nagy Róbert

További információ: www.bazo.hu

Ne legyen muszáj azt látni, amit mutogatnak

 

 

„honorific credit”

 

 

negyvenen

 

 

Szökjünk meg a levelezéskényszerből

Valamikor régen nagyon megörültünk a telefonnak. Könnyeb hibásan telefonba beszélni, mint írni. Még könnyebb a korcsmában beszélgetni, hiszen látod, hogy érthető vagy érthetetlen, amit mondasz. Emlékszem, hogy a postaládát minden nap megnéztük, de leggyakrabban senki sem írt levelet. Minden egyetemen a titkárnőnél volt egy falon két-háromtucatnyi rekesz felcímkézve. Keddenként megnéztem. Néha volt benne levél, amelyben utasítást kaptam valamire: írd alá, gyere két hét múlva valamit megbeszél a csoport stb. Egyikre sem kellett válaszolni. Gyakrabban jött csomag, amelyben folyóiratot vagy könyvet küldött a kiadó. Ezekre sem kellett válaszolni.

Sosem gondoltam arra, hogy írok levelet a szinkronúszó világbajnok csapat gyúrójának, vagy egy távoli kolostor szerzetesének. Fordítva is így volt. A mosóporgyár eladási főnöke sosem írt nekem. Most mindenki mindenkinek ír. Még a kávéházi asztal egyik felén ülő az asztal másik felén ülőnek is ír ahelyett, hogy mondaná.

Vettem egy jó könyvet.

Inkább olvasok, mint írok. Nemsokár kinyit a kávéház. Talán akad ott valaki, akivel beszélgethetek.

Nélkülözhetetlen a megnevettető léhűtő

Meghallgattam egy beszélgetést egy igazgató-legendáról készülő filmről. Valamit várhattam, ha egy órányit nem kapcsoltam ki. Amúgy már útállom a múltat, de másról sem írok. Sajnos leginkább a volt van. A riporter hosszú beszélgetése a filmrendezővel és a mostani hosszú nosztalgiázás inkább arról szól, hogy a fiatal filmrendező miként láthatja szépnek azt a világot, amely nekem szép volt. Talán az tartott veszteg, hogy a filmrendező nem köpködi a fél évszázaddal ezelőtti kort.

Sőt!!!

 – Ez a fiú egész nap mást sem csinál csak nevetett bennünket – mondta egy önkéntes besúgó az igazgatónak. – Az jó, akkor jobb nektek a munkahelyen, mint azoknak, akiket senki sem nevetett meg – válaszolta az igazgató. Az igazgatótól, akiről a film szól, több szállón is egy kézfogásra voltam, de sosem ittunk meg egy kávét. A filmben említett megnevettető léhűtő fiúról szóló aranyköpésekhez hasonlókat én is hallottam másodkézből. Diákjaim talán emlékeznek néhányra. (1) „Mit csinál a kertész, amikor bemegy a kertbe? Levágja a kilógó ágakat. Mi nem vagyunk kertészek”. (2) „Ha a sivatagban csak egy vödör vized marad, akkor azt kinek adnád magadnak, vagy a tevének, aki kihúzhat onnan”

Az igazgató-legenda hetvenezer-fős vállalatában többezer mérnök dolgozott, és a helyi egyetem egyik kárának annyi pénzt adott amennyit kértek, de gyakran – ha ötlethiányban szenvedtek – még többet is. Most a térségben legnagyobb az élelmiszerüzleteket működtető vállalat. A hab a tortán, hogy az Óperencián túlról érkező tanácsadó cég, ötvenhárom évvel ezelőtt azt javasolta az igazgatónak, hogy terjeszkedjenek még három kontinensre. Ugyanaz a tanácsadó cég ma azt javasolta, hogy az országban ne legyen kétszáz főnél nagyobb saját cég.  Üzenem a mai tanácsadóknak, hogy a kétszázfős vagy annál kisebb cég nem tud eltartani néhány megnevettető léhűtőt.

a negyedik pálya

A krónikásokat nem szeretem se olvasni, sem hallgatni, de kikerülhetetlenek – mindenhol ott vannak. A krónikások írtak József Attila birkózásáról a korabeli alapítványi tisztviselővel. Végül nem jött össze neki. A krónikások azt is megírták, amikor Márai Sándor szakadt cipőben járt gyalog a könyvtárba, hiszen nem volt pénze se suszterra, sem autóbuszjegyre. Közben néhányan megpróbálkoztak lobbizni, hogy frakkba öltöztessék és elküldjék Stockholmba. A lobbistáknak nem jött össze. Ne tűnjön, úgy hogy csak itt kegyetlen a sors a gondolkodókkal. A francia krónikások Pierre Bourdieu vergődéséről is írtak. Nos, a három gondolkodó három pályáról (proli, paraszt, polgár) érkezett. Úgy választottam ki őket, hogy minden pályára  odafigyelhetsz.

A vonaton fülelek. Tíz év körüli gyermek mondja az anyjának, hogy ha nagy lesz, akkor majd neki dolgozik néhány ember. De anyuka nem szólt vissza: Tüzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász! Író leszel vagy színész! Labdát kéregető tornász! Aludj el szépen…  A gyermek saját vegyesáru kiskereskedő boltról álmodik, de ő már ne akar saját boltjának a pultja mögött ácsorogni. A vegyesáru kiskereskedő vonzereje mindig abban volt, hogy „a lehetetlent azonnal teljesíti, a csodára egy kicsit várni kell”. Ezt néhány Lóti-futi prolival megoldaná az álmodozó gyermek.

A múlt század közepén megszületett egy új valami, se nem proli, se nem paraszt, se nem polgár. Ez a negyedik pálya ahol már nem vagy a havifix kiszolgáltatottja, de nem is élhetnél meg a részvények hozamából, sem a birtokolt föld bérbeadásából. Valamivel kereskedsz és abból a tisztességes munkabérénél nagyobb „bevételt” vághatsz zsebre. A mai tízéves korosztály beleszületett a világba, ahol a vegyeskereskedést birtokló kaszt vonzónak tűnik. Ő majd a sarki bolt helyett beül a közösségi tér kalitkájába:

Tudománytalan felfedezés

Ha tegnap a nők harminckilences cipőt kerestek, a férfiak meg negyvenötöst, akkor mekkora cipőt kell rendelni, hogy a költségek a legkisebbek legyenek? Ez a kérdés izgatta Gáborúr tudóspalántáját. Nézem a disszertációt. Kötözködők egy kicsit a modsz@rtan fogalomról. – Mi az – kérdezem. – Hát, hát az a modsz@rtan – jött a gyakran hallott válasz. Elárulom mi bujkált a modsz@rtan mögött. Az átlagos cipőméret negyvenkettő. Erre úgy jött rá a tudóspalánta, hogy megnyomta számolótáblában az „átlag” a gombot.

(Egy apró megjegyzés: fél évszázaddal ezelőtt ezt papíron számoltatták ki velünk, diákokkal. Azóta egyszer sem volt szükségem rá. Most, így szűzen, néhány másodperc alatt megtaláltam a gombot.)

– Mi lett a válasz az elején feltett kérdésre, a modsz@rtan használata után? – Az, hogy az ott dolgozók nyolcvan százaléka elégedetlen! Nem ezt vártam az elején feltett kérdésre. Egyetlen baj van: nem egyedi esetről írok! – Tudok két megoldást a melósok kielégítésére. Az egyik az, hogy a tízfős cipőkereskedő-cégnél csinálj nyolc munka-vezető munkahelyet. A másik megoldást a kielégületlenek kielégítésére találd ki te. Elárulom, a megoldás kitalálásához nem kell, modsz@rtan.

P.S.

Ha a doktoranda nem lenne humortalnított, akkor a régi mondást is elsüthettem volna. „Hirdetésben olvastam: ötvenszemélyes leánykollégium férfi kisegítőt keres. Aranyos, mi? Így elkezdtem számolgatni magamba’, mondom: hát, húszig még vállalná az ember. De ötven lányra mosni, azt már nem…” (Hofi)

Becsvágymentesek

Az elmúlt évtizedben rengeteget firkáltam és prédikáltam a változtatástól való irtózásról. Két évvel ezelőtt egy bejegyzésemben a következőt írtam: „Az akadékoskodók kedvenc szava a ‚nem’. John P. Kotter NemNem-eknek nevezi őket, és figyelmeztet, hogy minden vállalatnál akad legalább egy, de gyakran több is belőlük.” Kotter aki nagyon másként ír mint a környezetében lévő hírességek – vagyis úgy mondanám ő olvasható szöveget ír –az önelégült nyugalom és az áltettvágy fogalmakat használja az akadékoskodókra.

Ma beszélgettem egy külföldön dolgozó régi diákommal. Cáfolta a valamikori tanításomat. Nem úgy van ám az, hogy „akad legalább egy, de gyakran több is belőlük”, hanem úgy van, hogy nem akad egy sem, aki akarja a változtatást. De ezt még spékeljük meg azzal, hogy az irodisták azt sem akarták, de most változtatni sem akarnak rajta. Kézzel, lábbal harcoltak néhány éve, hogy ne változtassák meg a szürke csomagolást rózsaszínre. Amíg rózsaszínű volt a csomagolás, ha csak lehetet undokoskodtak és/vagy gáncsoskodtak. Most a csomagolásmesterek bemondták, hogy a rózsaszín csomagolást lecserélik zöldre, és elszabadult a pokol. A rózsaszínűt utálták, de amikor az el akarják venni azt, ami ellen foggal körömmel harcoltak, akkor ismét undokoskodnak és/vagy gáncsoskodnak. De ez mind engem nem érdekel! Egyetlen dolog érdekel: mi közük az irodistáknak ehhez?

Térjünk lényegre. Bertrand Russel írja: Minden erény két, bűnt jelentő szélsőség között van? A bátorság középút a gyávaság és a vakmerőség között, a bőkezűség a pazarlás és a fösvénység között, a jogos becsvágy a felfuvalkodottság és a kishitűség között a szellemesség a bohóckodás és a bárdolatlanság között.  Ez az okoskodás nyomán nem lehet túl sok becsvágyó ember egy közösségben. Egy másik világkép nyomán vannak cél- és érték-orientáltak. Most jöhetnek az izgalmas kérdések. Vajon a becsvágy az ember célja, amire törekszik, vagy értéke, aminek nyomán él? Van-e becsvágy a tipikus célorientált Gáborúrban? Még senki sem látta. Ő mindig mindennek ellene volt, néha még akkor is ha azzal lemaradt némi bevételről, ami viszont mindig célja volt. Ilyenek a bejegyzés elején szereplő változásellenző undokoskodó és/vagy gáncsoskodó irodisták: talán olyan kishitűek, hogy még a lehetséges többletpénztől is megfosztják magukat.

Kéz-műves fogpiszkálógyártó

Kezdjük Karl Marx bölcselkedésével. Mondom leegyszerűsítve. Egy kiló fogpiszkáló drágábban eladható, mint egy kiló tuskó. A kettő között a különbség a kéz-műves fogpiszkálófaragó munkájának bére. A bér több mint amennyibe kerül a fogpiszkálófaragó erejének fenntartása. El kell tartani a rászorultakat (gyermekeket, tanítókat, papokat, orvosokat, rendőröket. bölcselkedőket és sok mást, aki nem farag fogpiszkálót) és a kizsákmányolókat. Ha ezzel megvagyunk, akkor már nem lehet gond az ökonómia megértésével. Vannak még izgalmas részletek. Vegyük a föld- és a bánya-járadékot. Az átlagprofiton felüli járadék a csökkenő föld- vagy bánya-hozadék törvényéből vezethető le. Mind gyakrabban tapasztalható, hogy sokan abból indulnak ki, hogy nekik jár valami. Járadék, hiszen birtokol valamit, aminek csökkenhet a hozadéka, és az pótolhatatlan a fogpiszkálófaragó izzadságával. Ad még hozzá a méhek meséjét (Mandeville) és máris jobban érted a köz-gazdaságot, mint sokan, akik erről nyilvános helyeken beszélnek.

Az ökonómia megértetése csak felvezető mai írásomhoz. Kíváncsi vagyok a bölcselkedő-műhely járadékára. A kéz-műves (fennköltebben: manuális-faktúra) fogpiszkálófaragó most már érthető. Ennek megértéséből nem következik a bölcselkedő-műhely megértése. A bölcselkedő-műhely a rászorultak közé tartozik, akit a fogpiszkálófaragók tartanak el. Egy biztos: a bölcselkedő-műhelyek nem fognak eladható fogpiszkálót faragni, hiszen akkor ők nem bölcselkedők hanem fogpiszkálófaragók és nem kaphatnak a rászorultaknak szánt pénzből. Amikor Terry Winograd a Stanfordon és Herbert Simon a Carnegie Mellonon és Ulric Neisser valahol megalapozták a mesterséges intelligenciát, akkor ők rászorultak voltak bölcselkedő-műhelyeikben, és nem kézműves fogpiszkálófaragók akik profitot termeltek. Most, hogy a mesterséges intelligencia a fogpiszkálófaragó manuális-faktúrába került más a helyzet. Profitot kell csinálni a mesterséges intelligenciából, és annak egy részéből el kell(ene) tartani új bölcselkedő műhelyeket.

Az eddigi okoskodásomat sokan értik. Most jön az amit én sem értek. Létezhet-e bölcselkedő-műhely járadék? A bölcselkedők is ugyanolyan szűkös tartalékokkal bírnak, mint a föld? Csökkenő hozadék? Most már csak kérdőjelek jönnének.

Kinyitom Bourdieu könyvét a 85. oldalon. és ismét lefagyok, mint a bölcselkedő-műhely-mentes SW.

A hozzáértés öröme

Gizike tudta, és igazolni is tudta, hogy ha fiú gyereket akarsz, megadnak csináltatni akkor a férfi nadrágját az ágy hátsó támlájának a bal felére, kell tenni. Mindkét fiát úgy csinálták. Szomszédja nem hitt Gizike tudásában és most neki lánya van. A napokban a szomszéd ismét rimánkodott. Mit tegyek? Holnap megy ez a lánygyerek nyelvvizsgázni. – Semmi mást nem kell tenni, mint azt, hogy amikor kimegy a lakásból akkor egy lavór vizet a küszöbre öntesz. Könnyű kitalálni a lánygyerek átcsúszott a nyelvvizsgán. Gizike tudásaiba nem érdemes kételkedni.

Nem kételkedem én Gizikék sikereiben, de talán mégsem kellene a madarak énekét, a disznó röfögését vagy a kutya ugatását összehozni az ember anyanyelvének beszélésével. Persze, hogy rám lehet húzni a Chomsky-párt hívőséget. Talán mégsem vagyok egy Chomskyfaló, de kétségtelenül tetszik az elképzelés miszerint az anyanyelv beszéde a homo Sapientia „születési hibája” Az anyanyelv beszéléséhez nem kell hozzáértés, de a hozzáértés fogalmának megértésére már nem elég csak megszületni. A hozzáértés öröme: megértettem, hogy megérthető. Örülök, hogy másként értem meg Gizikét mint az öregkori sportolást.

Gergőbácsi szokta mondani: ha esik az eső, akkor muszáj megázni, ha találkozom a szomszéddal nem muszáj, neki köszöni.

 

P.S:

Majdnem című könyvem szerelői Gizike Gáborúr, Géza és Gergőbásci lesznek