Valamikor régen nagyon megörültünk a telefonnak. Könnyeb hibásan telefonba beszélni, mint írni. Még könnyebb a korcsmában beszélgetni, hiszen látod, hogy érthető vagy érthetetlen, amit mondasz. Emlékszem, hogy a postaládát minden nap megnéztük, de leggyakrabban senki sem írt levelet. Minden egyetemen a titkárnőnél volt egy falon két-háromtucatnyi rekesz felcímkézve. Keddenként megnéztem. Néha volt benne levél, amelyben utasítást kaptam valamire: írd alá, gyere két hét múlva valamit megbeszél a csoport stb. Egyikre sem kellett válaszolni. Gyakrabban jött csomag, amelyben folyóiratot vagy könyvet küldött a kiadó. Ezekre sem kellett válaszolni.
Sosem gondoltam arra, hogy írok levelet a szinkronúszó világbajnok csapat gyúrójának, vagy egy távoli kolostor szerzetesének. Fordítva is így volt. A mosóporgyár eladási főnöke sosem írt nekem. Most mindenki mindenkinek ír. Még a kávéházi asztal egyik felén ülő az asztal másik felén ülőnek is ír ahelyett, hogy mondaná.
Vettem egy jó könyvet.
Inkább olvasok, mint írok. Nemsokár kinyit a kávéház. Talán akad ott valaki, akivel beszélgethetek.
