Meghallgattam egy beszélgetést egy igazgató-legendáról készülő filmről. Valamit várhattam, ha egy órányit nem kapcsoltam ki. Amúgy már útállom a múltat, de másról sem írok. Sajnos leginkább a volt van. A riporter hosszú beszélgetése a filmrendezővel és a mostani hosszú nosztalgiázás inkább arról szól, hogy a fiatal filmrendező miként láthatja szépnek azt a világot, amely nekem szép volt. Talán az tartott veszteg, hogy a filmrendező nem köpködi a fél évszázaddal ezelőtti kort.
Sőt!!!
– Ez a fiú egész nap mást sem csinál csak nevetett bennünket – mondta egy önkéntes besúgó az igazgatónak. – Az jó, akkor jobb nektek a munkahelyen, mint azoknak, akiket senki sem nevetett meg – válaszolta az igazgató. Az igazgatótól, akiről a film szól, több szállón is egy kézfogásra voltam, de sosem ittunk meg egy kávét. A filmben említett megnevettető léhűtő fiúról szóló aranyköpésekhez hasonlókat én is hallottam másodkézből. Diákjaim talán emlékeznek néhányra. (1) „Mit csinál a kertész, amikor bemegy a kertbe? Levágja a kilógó ágakat. Mi nem vagyunk kertészek”. (2) „Ha a sivatagban csak egy vödör vized marad, akkor azt kinek adnád magadnak, vagy a tevének, aki kihúzhat onnan”
Az igazgató-legenda hetvenezer-fős vállalatában többezer mérnök dolgozott, és a helyi egyetem egyik kárának annyi pénzt adott amennyit kértek, de gyakran – ha ötlethiányban szenvedtek – még többet is. Most a térségben legnagyobb az élelmiszerüzleteket működtető vállalat. A hab a tortán, hogy az Óperencián túlról érkező tanácsadó cég, ötvenhárom évvel ezelőtt azt javasolta az igazgatónak, hogy terjeszkedjenek még három kontinensre. Ugyanaz a tanácsadó cég ma azt javasolta, hogy az országban ne legyen kétszáz főnél nagyobb saját cég. Üzenem a mai tanácsadóknak, hogy a kétszázfős vagy annál kisebb cég nem tud eltartani néhány megnevettető léhűtőt.
