Robert Shiller, Narratív Közgazdaságtan című könyvében többek között magyarázza a guruló bőrönd elfogadhatóságát. Aki még emlékszik a Keletiben és a Nyugatiban a kulikra, az talán érti, hogy egy hordár mégis fennköltebb, mint a „cipeld magad” (DIY) korszak. A könyv is említi a negyven évvel ezelőtti kezdetleges kétkerekes megoldást, ami valóban sz@r volt. Mos van egy- két- és többnapos kufferom négy kerékkel.
A kuli „szabadkezet” adna és megkímélne a lépcsőn cipeléstől. Talán az sem néz ki rosszul amikor az öreg profnak cipelik a batyuját a taxiig. De nem lehet, hiszen eltűnt a kuli.
A könyv továbbá feszegeti a „hogyan gazdagodjunk meg gyorsan” mítoszoknak a hiteltelenségét. Egy másik könyvben. Taleb a meggazdagodásra a következőt mondta: “Nem jósoltam meg, csupán volt esély a bekövetkezésére.”. És máris az S-görbénél vagyunk.
A növekedés (a kapitalizmus ópiumja) mindig valamilyen újítás után történhet meg. Megtörténhet, de sosem biztos. „Lassan, kísérletezgetések mentén hibákba esve indítunk, majd dagadunk-növekszünk, végül pedig lefelé haladunk” (Handy, 2008, 82). Az állandó növekedés titka, hogy a régi emelkedő ív lecsengése előtt egy újabb ív megkezdésébe kell belefogni.
Vajon mire álltak át a kulik? Kétlem, hogy bármikor is tanulták, hogy mikor jön meg a kerék a kuffer alá. De az is lehet, hogy csak úgy eltűntek a kulik és bekövetkezett a „cipeld magad” (DIY) korszak, és arra cuppantak rá az új kuffer feltalálói. Ha olyan könnyű lenne tudni, hogy a karrierünk adott S görbéjén hol van az A pont, akkor minden hihetetlenül egyszerű lenne, és mindenki karrierje csupa fény és ragyogás lenne. Pontosan itt van a nehézség: az A pontban (amiről nem tudjuk, hogy A pont), azt látjuk, hogy minden a legnagyobb rendben. Miért is változtatnánk, ha minden ilyen jól működik?