Talán igen, talán nem

Szökjünk meg a levelezéskényszerből

Valamikor régen nagyon megörültünk a telefonnak. Könnyeb hibásan telefonba beszélni, mint írni. Még könnyebb a korcsmában beszélgetni, hiszen látod, hogy érthető vagy érthetetlen, amit mondasz. Emlékszem, hogy a postaládát minden nap megnéztük, de leggyakrabban senki sem írt levelet. Minden egyetemen a titkárnőnél volt egy falon két-háromtucatnyi rekesz felcímkézve. Keddenként megnéztem. Néha volt benne levél, amelyben utasítást kaptam valamire: írd alá, gyere két hét múlva valamit megbeszél a csoport stb. Egyikre sem kellett válaszolni. Gyakrabban jött csomag, amelyben folyóiratot vagy könyvet küldött a kiadó. Ezekre sem kellett válaszolni.

Sosem gondoltam arra, hogy írok levelet a szinkronúszó világbajnok csapat gyúrójának, vagy egy távoli kolostor szerzetesének. Fordítva is így volt. A mosóporgyár eladási főnöke sosem írt nekem. Most mindenki mindenkinek ír. Még a kávéházi asztal egyik felén ülő az asztal másik felén ülőnek is ír ahelyett, hogy mondaná.

Vettem egy jó könyvet.

Inkább olvasok, mint írok. Nemsokár kinyit a kávéház. Talán akad ott valaki, akivel beszélgethetek.

Nélkülözhetetlen a megnevettető léhűtő

Meghallgattam egy beszélgetést egy igazgató-legendáról készülő filmről. Valamit várhattam, ha egy órányit nem kapcsoltam ki. Amúgy már útállom a múltat, de másról sem írok. Sajnos leginkább a volt van. A riporter hosszú beszélgetése a filmrendezővel és a mostani hosszú nosztalgiázás inkább arról szól, hogy a fiatal filmrendező miként láthatja szépnek azt a világot, amely nekem szép volt. Talán az tartott veszteg, hogy a filmrendező nem köpködi a fél évszázaddal ezelőtti kort.

Sőt!!!

 – Ez a fiú egész nap mást sem csinál csak nevetett bennünket – mondta egy önkéntes besúgó az igazgatónak. – Az jó, akkor jobb nektek a munkahelyen, mint azoknak, akiket senki sem nevetett meg – válaszolta az igazgató. Az igazgatótól, akiről a film szól, több szállón is egy kézfogásra voltam, de sosem ittunk meg egy kávét. A filmben említett megnevettető léhűtő fiúról szóló aranyköpésekhez hasonlókat én is hallottam másodkézből. Diákjaim talán emlékeznek néhányra. (1) „Mit csinál a kertész, amikor bemegy a kertbe? Levágja a kilógó ágakat. Mi nem vagyunk kertészek”. (2) „Ha a sivatagban csak egy vödör vized marad, akkor azt kinek adnád magadnak, vagy a tevének, aki kihúzhat onnan”

Az igazgató-legenda hetvenezer-fős vállalatában többezer mérnök dolgozott, és a helyi egyetem egyik kárának annyi pénzt adott amennyit kértek, de gyakran – ha ötlethiányban szenvedtek – még többet is. Most a térségben legnagyobb az élelmiszerüzleteket működtető vállalat. A hab a tortán, hogy az Óperencián túlról érkező tanácsadó cég, ötvenhárom évvel ezelőtt azt javasolta az igazgatónak, hogy terjeszkedjenek még három kontinensre. Ugyanaz a tanácsadó cég ma azt javasolta, hogy az országban ne legyen kétszáz főnél nagyobb saját cég.  Üzenem a mai tanácsadóknak, hogy a kétszázfős vagy annál kisebb cég nem tud eltartani néhány megnevettető léhűtőt.

a negyedik pálya

A krónikásokat nem szeretem se olvasni, sem hallgatni, de kikerülhetetlenek – mindenhol ott vannak. A krónikások írtak József Attila birkózásáról a korabeli alapítványi tisztviselővel. Végül nem jött össze neki. A krónikások azt is megírták, amikor Márai Sándor szakadt cipőben járt gyalog a könyvtárba, hiszen nem volt pénze se suszterra, sem autóbuszjegyre. Közben néhányan megpróbálkoztak lobbizni, hogy frakkba öltöztessék és elküldjék Stockholmba. A lobbistáknak nem jött össze. Ne tűnjön, úgy hogy csak itt kegyetlen a sors a gondolkodókkal. A francia krónikások Pierre Bourdieu vergődéséről is írtak. Nos, a három gondolkodó három pályáról (proli, paraszt, polgár) érkezett. Úgy választottam ki őket, hogy minden pályára  odafigyelhetsz.

A vonaton fülelek. Tíz év körüli gyermek mondja az anyjának, hogy ha nagy lesz, akkor majd neki dolgozik néhány ember. De anyuka nem szólt vissza: Tüzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász! Író leszel vagy színész! Labdát kéregető tornász! Aludj el szépen…  A gyermek saját vegyesáru kiskereskedő boltról álmodik, de ő már ne akar saját boltjának a pultja mögött ácsorogni. A vegyesáru kiskereskedő vonzereje mindig abban volt, hogy „a lehetetlent azonnal teljesíti, a csodára egy kicsit várni kell”. Ezt néhány Lóti-futi prolival megoldaná az álmodozó gyermek.

A múlt század közepén megszületett egy új valami, se nem proli, se nem paraszt, se nem polgár. Ez a negyedik pálya ahol már nem vagy a havifix kiszolgáltatottja, de nem is élhetnél meg a részvények hozamából, sem a birtokolt föld bérbeadásából. Valamivel kereskedsz és abból a tisztességes munkabérénél nagyobb „bevételt” vághatsz zsebre. A mai tízéves korosztály beleszületett a világba, ahol a vegyeskereskedést birtokló kaszt vonzónak tűnik. Ő majd a sarki bolt helyett beül a közösségi tér kalitkájába:

Becsvágymentesek

Az elmúlt évtizedben rengeteget firkáltam és prédikáltam a változtatástól való irtózásról. Két évvel ezelőtt egy bejegyzésemben a következőt írtam: „Az akadékoskodók kedvenc szava a ‚nem’. John P. Kotter NemNem-eknek nevezi őket, és figyelmeztet, hogy minden vállalatnál akad legalább egy, de gyakran több is belőlük.” Kotter aki nagyon másként ír mint a környezetében lévő hírességek – vagyis úgy mondanám ő olvasható szöveget ír –az önelégült nyugalom és az áltettvágy fogalmakat használja az akadékoskodókra.

Ma beszélgettem egy külföldön dolgozó régi diákommal. Cáfolta a valamikori tanításomat. Nem úgy van ám az, hogy „akad legalább egy, de gyakran több is belőlük”, hanem úgy van, hogy nem akad egy sem, aki akarja a változtatást. De ezt még spékeljük meg azzal, hogy az irodisták azt sem akarták, de most változtatni sem akarnak rajta. Kézzel, lábbal harcoltak néhány éve, hogy ne változtassák meg a szürke csomagolást rózsaszínre. Amíg rózsaszínű volt a csomagolás, ha csak lehetet undokoskodtak és/vagy gáncsoskodtak. Most a csomagolásmesterek bemondták, hogy a rózsaszín csomagolást lecserélik zöldre, és elszabadult a pokol. A rózsaszínűt utálták, de amikor az el akarják venni azt, ami ellen foggal körömmel harcoltak, akkor ismét undokoskodnak és/vagy gáncsoskodnak. De ez mind engem nem érdekel! Egyetlen dolog érdekel: mi közük az irodistáknak ehhez?

Térjünk lényegre. Bertrand Russel írja: Minden erény két, bűnt jelentő szélsőség között van? A bátorság középút a gyávaság és a vakmerőség között, a bőkezűség a pazarlás és a fösvénység között, a jogos becsvágy a felfuvalkodottság és a kishitűség között a szellemesség a bohóckodás és a bárdolatlanság között.  Ez az okoskodás nyomán nem lehet túl sok becsvágyó ember egy közösségben. Egy másik világkép nyomán vannak cél- és érték-orientáltak. Most jöhetnek az izgalmas kérdések. Vajon a becsvágy az ember célja, amire törekszik, vagy értéke, aminek nyomán él? Van-e becsvágy a tipikus célorientált Gáborúrban? Még senki sem látta. Ő mindig mindennek ellene volt, néha még akkor is ha azzal lemaradt némi bevételről, ami viszont mindig célja volt. Ilyenek a bejegyzés elején szereplő változásellenző undokoskodó és/vagy gáncsoskodó irodisták: talán olyan kishitűek, hogy még a lehetséges többletpénztől is megfosztják magukat.

Híg lé

Sok mindent el tudtam képzelni, de azt nem, hogy majd egyszer egy irományomban a hetedikes fizikára fogok hivatkozni.  Ott mutogatják a közlekedő edények törvényét a gyermekeknek. Elsőre az volt az ötletem, hogy megkeresem Öveges professzor mutatványát, de nem találtam meg elég gyorsan. Amit hatvan évvel ezelőtt tanítottak arra nem emlékszem. Lényegtelen. Olvasóim úgysem fizikusok. 

A törzseket bámulva azt tapasztaltam, hogy a híg lé, az összekötött fazékhálózat bármelyik fazekában is tengődik, ugyanazon a szinten van. Csak ugyanolyan híg lével tudsz bekerülni a fazékhálózat bármelyik fazekába. Működött a fizika törvénye. A közlekedő edényekből nincs kilógás: mindenki ugyanazon a szinten van.

Néha a fazékon kívül kóstolgattam a híg leveket. Fazekukon kívül már nem voltak ugyanolyan hígak, de képtelenek voltak saját lábukra állni. Talán nem is akartak. Talán abban reménykedtek, hogy majd egyszer máshol, egyik másik edény-hálózatban nem működik a fizika törvénye.

Gergőbácsi ilyenkor a klasszikusokat szokta idézni. Most is csak annyit mondott: „Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyed ízig”. Azon spekulálok, ha apáink nem arra tanítanak, hogy: aki nem lép egyszerre…. De, arra tanítottak!

Önkívületi állapot

Ha azt hiszed, hogy a csúcson vagy akkor onnan már csak lefelé van – szokták mondani a botcsinálta Óperencián túli pszichológusok és az őket majmoló Óperencián inneniek. Mi lenne, ha életünket nem úgy képzelnénk el, mint egy kétdimenziós teret ahol van fenn és lent. Sosem voltam fent! Tehát fentről mindig lenéztek rám. Nem is néztem fel az emberekre, akik lenéztek. Talán nem is néztek le, hiszen én sehol sem voltam. A sehol az nem lent van.

Ma a korcsmában egy diáknak megmutattam, a „Steve Ballmer - Dance Monkey Boy!” tanfilmet. Avagy miként lehet az önkívületi állapotba vinni az alattvalókat. Az alattvalók önkívületi állapota a felettvalókat is önkívületi állapotba tudja hozni. Azt is mondtam, hogy Taleb az csúcsra kívánkozóknak kitalált iskolákat színészképzésnek nevezi. Utána leálltam. A lefagyotttttt diák képtelen volt bármit is befogadni.

Ennek a másfélperces tananyagnak sok millió tanulója volt. Úgy saccolom, hogy mindegyik meggyőződött arról, hogy képtelen ilyen önkívületi állapotba hozni alattvalóit

otthon dolgozom

Egy kollégám fél évszázaddal ezelőtt az Óperencián túl az utcán megnézte, hogy piros vagy sárga színű dobozos cigarettát szívnak az emberek. Győzött a piros és veszített a púposteve. Hamarosan ezt tudást megvette tőle egy balkáni dohángyár és nekifogott a pirosdobozos gyártásának. Nemsokára a kávézók asztalára ciki volt nem pirosdobozos cigarettát kitenni. Ma már nem a pirosdobozos cigarettát teszed ki a kávézó asztalára, hanem az okos telefonodat. Mindegy, ugyanúgy lett kötelező szimbólum, mint a piros dobozos cigaretta. Soha senki nem kérdezett meg, hogy akarod-e. Akartad a pirosdobozost… Ha most megkérdeznénk, akkor akarnád, hogy akarod-e az állandó elérhetőséget azt mondanád igen. Igenis a főnököm, alattvalóm, haverom, ellenségem, szeretőm, rühellőm bármikor bárhol érjen el.

Fél évszázaddal ezelőtt, amikor az egyetemi tanár heti kétszer negyvenötpercet tanított, hallottam az öregektől, hogy holnap otthon dolgozom. Egy év múlva kiderült, hogy dolgozott-e otthon. Valakinek kiadták a könyvét- tehát dolgozott otthon. Valaki megcsinálta a kék és rózsaszínű bilik kutatását, tehát nem otthon, hanem máshol dolgozott. Valakiről az otthondolgozók közül semmi hír nem érkezett. Akik otthon vagy a kávéházban könyvet írtak megértették egymást. Akik alamizsnáért piacot kutattak megértették egymást és teljesen hülyének tartották azokat, akik otthon vagy a kávéházban költik a pénzüket és könyveket írnak. Akik az egyetem épületében szobáról szobára jártak nem értették sem a könyvírókat sem a piackutatókat.

Nem is hiszed, hogy milyen mély piacolásfilozófia kell az előző néhány sor megértéséhez. Ha megvan, akkor olvasd tovább. Úgy tűnik, hogy értelmetlen kutatni a piacát annak, hogy iroda, otthon vagy felemás. Az esztergályos inkább odamegy az esztergapadhoz, aki meg számolótáblába szöveget ír az inkább hazaviszi a számolótáblát. Akik szobáról szobára járnak azok okoseszközökön nézegetik egymás hátterét.

Minden rossz, ha a vége rossz

A bajnokcsapat című bejegyzésemben, hálát adtam az egyik tv-társaságnak, hogy láthattam a meccseket. Vagyis az utolsó két fordulóig az úgy volt, hogy két gombnyomással elérhettem a meccset. A múlt héten már nem ment. Megjelent egy celeb, aki valamire rá akart venni. Végül, hagytam magam és utána néhány gombnyomás után mégsem jött a meccs. Ma is úgy jártam.

Azt hittem, hogy a digitális bevándorlók és nem a digitális idióták közé tartozom. A tv-csatorna meggyőzött arról, hogy a bajnokság végére digitális idióta lettem. Rossz nekem így idiótának lenni. Nem lettem bölcs.

 

„Eight hours labour, Eight hours recreation, Eight hours rest.” - mondta Robibácsi

Próbálkoztak kétszáz évvel ezelőtt tizenhat óráról a felér csökkenteni a munkát. Nem tudom, hogy a kitaláló Robibácsi, ott és akkor milyen olvasatot adott a „recreation”, és a „rest”. fogalmaknak. Jó lenne, tudni, hiszen, ha a munkást ünnepeljük, akkor nem csak a „labour”-t, hanem a többit is ünnepeljük.

Tegnap – a „labour”-om idejében – negyven teljesen fölösleges levelet kaptam. Viszont három fontos levél a spam-ban kötött ki, ahol több mint száz között kellet kihalászni. Ki tudja hány fontos levél tűnt el, amiből lehetet volna valami értelmes „labour”. Ha én egy külföldi egyetemre kollegámnak küldök egy levelet és ő válaszol tíz perc múlva, akkor az mindkettőnknek fontos, kivéve annak, aki programozta a „futószalagot” (nyolcóránkat). Elképzelhetetlen, hogy a programozó olyan buta legyen, az viszont elképzelhető, hogy Robi bácsi felkiáltására fittyet hányva a tizenhatodig órában programozta azt a részt amely megszűri a leveleimet.

A héten, a munkás ünnepe előtt, háromszor is az asztalra került a futószalagot szolgáló melós. Mindegy, hogy húsz csavart kell behajtani a szerkentyűbe, a szerződésbe vagy az SAP táblázatába húsz adatot kell bevinni. Ezek mind a futószalag ritmusára idomított melósok.  Ünnepeljük meg őket. Ők azok, a fogalmazásképtelenek, akik képtelenek fehér papírra írni. Ők azok, akik csak arra képesek, hogy valamilyen meglévő szövegbe behelyettesítsenek valamit. Ahogy az iskolában a teszteket csinálták.

totális torzított valótlanság

Mick Jagger egy interjúban arról mesélt, hogy nem tudja megírni élete történetét, hiszen az nagyon sokat kivett volna belőle, ha újraéli a régi emlékeit, érzelmeit, a sikerei mellett a kudarcait.

Vannak dolgok, amelyek természetellenesek és nagyon sokat kivesznek belőlünk. Néhányezer éve megtanultunk színházi előadást nézni. Ülünk a lelátón, néhányszáz néző társaságában, és látjuk, haljuk a színészeket. Tudjuk, hogy Desdemona meghal, de az őt játszó színésznő nem. A színésznőt mindegy, hogy az első vagy a huszonegyedik sorból látjuk és halljuk. Látjuk, hogy ott van előttünk: százhatvan centi magas és negyvennyolc kiló. Sok száz éve nézünk hangversenyeket, ahol látjuk a muzsikusokat. Száz éve járunk stadionokba meccsekre, és néhány tízezer néző társaságában látjuk a huszonkét játékost. Nagyon kevesen vagyunk akiknek a a városi kávéházak délután öttől este tízig naponta ugyanazokat az örökzöldeket játszó bárzongoristája hiányzik.

A ma élők, életük első pillanatától kezdve évente néhányszor másfél óráig a moziban láthattak filmeket, amelyekben az óriási vásznon kétméter átmérőjű fejek ordibáltak, lövöldöztek, szeretkeztek. Nos, ez már nem a valóság.

Másként torzított valóság volt hatvan évvel ezelőtt a tv. Itt kétcentiméteres fejeket és négycentiméteres testeket láttunk, akik mozgása és mondókája úgy-ahogy meg van rendezve. Huszonéve ezek a valótlan alakok átköltöztek egy még kisebb képernyőre, és nincsenek megrendezve. Ezeket sokkal többet bámuljuk, mint azokat a tv-ben. Nagyon sokat kivesz belőlünk ezeknek valótlanságoknak, plusz agresszív reklámoknak a bámulása. Ennek ellenére megteremtette a függőséget.

Kicsit hirtelen jött a totális torzított valótlanság, amitől függők lettünk. Teljesen kizártuk a valóságot. A szagtalan íztelen ember fejével tele van a pici képernyő. Se mi sem megrendezett színdarabb hősei nem vagyunk. Se nem éljük ujra életünket, se nem éljük új életünket. Nagyon sokat kivesz belőlünk. Majd ezer év után megtanuljuk ezt is lecserélni mint a színház- koncert- vagy meccslátogatást.

negyedikhónapnegyedike

44-évvel ezlőtt reménykedtem, hogy a következő SZ-ben jobb lesz, mint az előző SZ-ben. Jó lenne most ismét 44-évvel később 4. hónap 4-én belépni a városba, amelyet huszonkilenc évvel ezelőtt 4. hónap 4.én otthagytam és északra mentem, de az is lehet, hogy nem. Volt még néhány lényeges 4.hónap 4. Minden 4. hónap 4. után jobb lett. Most se északra, se délre, se keletre sem nyugatra nem akarok menni. Most 4. hónap 4-én körbe-körbe megyek a sokemeletes házak között és sehova se megyek, habár van jogosítványom.

Talán holnaptól is jobb lesz. Ne fosszál meg a Mikulásomtól, Jézuskámtól, Nyuszimtól. Remélem, hogy kiszökhetek a világból, ahol "...a részvényesek arra gondolnak: Elég pénzt kell összeszednem, hogy elzárjam magam a világtól, amelyet azzal teremtek, hogy ily módon keresek pénzt." (Douglas Rushkoff) Olyan világot akarok, itt és mindenhol, ahol van humor. Akarom, hogy legyenek új dolgok és azokat úgy mutassák be mint Steve Jobs. A termékbemutatón 4000 ember előtt, kikereste a közeli Starbucks kávézókat és egyet találomra felhívott. Az udvariasan bejelentkező hölgynek bemutatkozott. A válasz egy nagy csönd volt. Jobs 4000 csésze tejeskávét rendelt elvitelre. A hölgy köpni nyelni nem tudott, mire Jobs megnyugtatta, hogy csak viccelt, rossz számot hívott és szép napot kívánt neki.