Talán igen, talán nem

há’ az kő

Megpróbáltam. Beírtam a tudósok kedvenc keresőjébe: Cognitive bias AND data collection. Biztos voltam benne, hogy azt, amit keresek, nem található. Úgy lett.

Nyolcvanezer találat arra, hogy torzításokról gyűjtöttek adatokat. (Senki sem tanította meg a kiadókat arra, hogy mit jelentenek a kulcsszavak.) A néhányperces gyorskeresésben egyet sem találtam arról, hogy valaki vizsgálta volna az ember torzításait, amikor adatokat gyűjt. Arra már nem pazaroltam időt, hogy megnézzem, mit kapok a tudós-tárból ha beírom Cognitive bias AND method selection. Inkább it nyavalygok egy kicsit. Nem a buta keresőről, hanem a lényeges problémák szőnyeg alá söpréséröl. Ebből arra következtetek, hogy a "csordaszellem" torzítás biztos megvan.

Fél évszázada spekulálok, tanítok és firkálok arról, hogy a torzítások vannak és kikerülhetetlenek az emberi döntéseknél. Ítélkezni fölösleges, hiszen ami muszáj, hogy legyen, azzal muszáj együtt élni. Szintén régóta tisztában vagyok azzal, hogy a mesterséges intelligencia alapú szakértő rendszerek tudásbevitele sem mentes a torzításoktól. Eddig, nem érdekelt az hogy az adatbázisba bevitt adatokra miként hat az ember természetes hajlama a torzításra. Kíváncsi vagyok, hogy ebben a tökig pozitivista világban van-e olyan eretnek, aki spekulált azon, hogy mit  mér az ember, aki eteti az adatbázisokat, Elképzelhetetlen, hogy a nagy adatbázist hizlalók mentesek legyenek a torzításoktól. Régen beszélgettem néhány statisztika-hivatalnokkal. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy honnan az ötlet, hogy azokat és nem más adatokat gyűjtsenek, akkor azt válaszolták: há’ az kő mindenkinek

lovagok, grófok, hercegek és nemesek

Két nő és két férfi. Szalonképes a következő kép:

Úgy is kezdhetném, hogy a döntéstan műfajban Sheena Iyengar megverte Kahnemant és Thalert is. Csúnyábban is mondhatom: a két Nobel-díjas nem is rúgott labdába a döntésekről gondolkodók piacán. De úgy is kezdhetném, hogy az, előző versenyben negyedik lett az első. W. Chan Kim & Renée Mauborgne (#4-2017, #3-2015, #2-2013, #2-2011) lettek a győztesek. Ezt is mondhatnám csúnyában: Mintzberg se rúgott labdába a stratégiáról gondolkodók piacán. Egyik sem meglepetés, ha kicsit is ismerjük a játszma szervezőjét befolyásoló embereket.

Talán ezt a bejegyzést mégis így kellene kezdeni, és befejezni: az alku az mindig alku volt és az is marad. Teljesen mindegy, hogy a sakkozók, teniszezők, szinkronúszók, gondolkodók vagy szépségek versenyeznek.

Milyen jó lenne, ha egy két lokális rangilistát elfogadó ember megértené, hogy Olaszország úgy győzhetett Zenicán Bosznia és Hercegovina ellen, hogy megalkudtak arról, hogy ki melyik kalapba kerül a csoportok sorsolásánál. Elképzelhetetlen, hogy a bajnokok ligájának sorsolásánál bármelyik kalapba belekerüljön a harminckilencedik kerület férfikórúsának csapata.

A lovagok, grófok, hercegek és nemesek sem távolugrásban  nyertek, ahol mérhető a távolság, hanem ott és akkor valakinek megtetszettek. 

 

P.S.

A mostani ezüstérmes találta ki a  design thinking fogalmat. Kíváncsi vagyok, hogy az ebből a fogalomból éldegélő tanácsadók láttek-e ezt a könyvet.

kacsacsőrű

„A kacsacsőrű jó egymillió évvel ezelőtt is költött tojásait és szoptatta kölykeit, hogy újsütetű zoológusok illegálisnak minősítették a tevékenységet. Az igazi talány és csoda abban áll, hogy érett, objektív és képzett természettudósok nem képesek elismerni saját hülyeségüket, és az egész problémát erre a szerencsétlen ártatlan jószágra kenik. (Pirsig 1998:139).

Valahogy így vagyunk a puha diszciplínák taxonómiáival is. Valamikor felállítottak egy besorolást, és utána kiderült, hogy a valóságnak egy nagy része nem fér bele. Talán a „megtérülés" is egy ilyen kacsacsőrű emlős. Kacifántos számítgatásokkal nekirugaszkodunk minden kiadáshoz csatolni egy un. rá vonatkozó bevételt. Akármilyen jól tudjuk, hogy az új ötletek/megoldásoknak nagyjából 4% jön be. mégis úgy állítjuk be a világot mintha a 96% csak mással történhetne meg. Könnyű belegyömöszölni az átlagos 14%-os profitot egy megújulás üzleti tervébe, de lehetetlen mindig megvalósítani. Egyszerűen nem engedjük meg se magunknak, sem másoknak, hogy kilépjünk ebből a „teljesen másra kitalált képletből.

„A világ mozaikdarabkák végeláthatatlan szemerkélésével jut el hozzánk. Dédelgetjük az álmot, hogy a darabok valahogy összeilleszthetők. Ez azonban hiú ábránd. Mindig lesznek a kacsacsőrűhöz hasonló kilógó darabocskák, amelyekről vagy tudomást sem veszünk, vagy se füle se farka okoskodásokkal áltatjuk magunkat.” (Pirsig 1998:139).

Együgyű törekvések vannak arra (egy vizsgatételben láttam ),  hogy a világnak két természetes állapotát a bizonytalanságot és a kockázatot is megszüntessék, hiszen nem fér bele az üzleti terv „szamárvezetőjébe”. Innen már csak egy lépés a bizalom fogalmának, kizárása vagy összemosása a túlszabályozással.

„Vajon a valóságnak tényleg olyannak kell lennie, hogy azt a világból csak egy maroknyi tehetséges fizikus legyen képes megérteni? (Pirsig 1998:140)

Ha a valós problémára összpontosítunk, és antipozitivisták leszünk, akkor megérthetjük, hogy a világ sokkal tarkább, mint az a pozitivistáknak tűnik. Keressünk egy új demarkációt!

 

 

senkiből sem lett egy szervezet vezetője

Talán kétéves lehetett fiam amikor korosztályombéli ismerősöm megkérdezte tőle: – öcsi tudsz számolni tízig? – szerb-horvátul, magyarul vagy angolul akarod? Büszke voltam fiamra, de nem sokáig. Hamarosan megtapasztaltam, hogy minden kétéves gyerek tudja. Árnyalatok, hogy olasz, német vagy francia nyelv volt nekik a második és a harmadik. Sokkal később olvastam (Tapscott, Williams, 2007) hasonló történetet, annyi különbséggel, hogy akkor már a digitális ketyerékről szólt a fater megvilágosodása. Az én korosztályom nem volt ennyire uniformizált tudású. Voltak olyanok, akik a negyedik elemi végén sem tudtak más nyelven számolni.

Mindig szerettem csavarogni és spekulálni, és tanár lett belőlem. Gyermekkori haverjaim között volt, akit a zene érdekelte és jó zenész lett belőle. Volt, akit a békák boncolása hozta izgalomba, és jó biológus lett belőle. Volt, aki szülei megrökönyödésére, a lakásban Tesla-transzformátort készített, és villamosmérnök lett belőle.

Korosztályomból, legtöbben a környezetük unszolására villamosmérnökire mentek és semmi se lett belőlük. Akik nem mertek a villamosmérnöki felvételire menni, azok közgázra mentek, és jelentéktelen dolgokat csináltak amíg nyugdíjba nem mentek. Voltak, akik csak egyszerűen férjhez mentek. Gyermekkori ismerőseim, de diákjaim közül is, senkiből sem lett egy szervezet vezetője! Kihasználom ezt a helyet és megemlítem, hogy a néhány ezer fős szervezetben egy korosztályból csak egy juthat el a csúcsra.

Más a helyzet ma. Mindenki egyforma „Münchausen báró” a digitális ketyerék használatában, és java részük egyformán utálja a több száz oldalas könyveket. Mindegy, hogy milyen iskolába felvételiznek. Megjósolhatatlan mi lesz belőlük, de biztos, hogy jobban fogják csinálni mint mi.

a bír(ál)ó legyen leköphető

Gyermekkoromban úgy láttam, hogy három fekete alsónadrágra vetkőzött ember vezetésével, két csapat különböző színű alsónadrágra vetkőzve kivonul a pályára. Ezt a huszonöt embert ezerszer annyian nézik, akiknek nem tiltott, de nem is kötelező alsónadrágra vetkőzni. Később láttam, hogy két alsónadrágos között egy fehér hosszúnadrágos, vagy tíz alsónadrágos között két szürke hosszúnadrágos ember ugrándozott és fütyült. (Fölösleges megjegyzés: valamikor az ilyen eseményeken a két szürke hosszúnadrágos mellett a nők bugyiban voltak). Néhány évig hetente egyszer én is felvettem a szürke hosszúnadrágot és mindössze csak egyszer történt meg, hogy megvertek. Persze, máskor is utáltak és köpködtek is – ez a munkaköri leírás része. Ezeknek a műsoroknak a része, hogy a bír(ál)ó legyen köpködhető és néha verhető is.

Sokkal később láttam, hogy két-három hosszúnadrágos és/vagy szoknyás nem mer kiállni egy hosszúnadrágos vagy szoknyás elé. Ez sem így kezdődött. Valamikor megírtál valamit és arról valaki, névvel, vezetéknévvel, és postacímmel felszerelve írt valamit – tehát utolérhető, verhető és köpködhető volt. Múlt héten elolvastam egy könyv kéziratát és véleményemet névvel, vezetéknévvel és postacímmel felszerelve elküldtem az írónak – tehát utolérhető, verhető és köpködhető vagyok. Ugyanúgy ahogyan gyermekkoromban a foci, boksz és kosárlabda bírók voltak. A hosszúnadrágos könyvíró bármikor ide jöhet a Grand hotel kávézójába és megrugdoshat a kávéház közönsége előtt. 

A sors úgy akarta, hogy egy menő kiadó tűrhető folyóirata küldött nekem egy cikket bírálni. Már majdnem megnyomtam a DEL gombot, ahogy szoktam. Talán a sok portói bor hatására mégis elvállaltam, hogy a kor szellemének megfelelve, bujkálva névtelenül bíráskodjak. Talán kevesebbet vagy rosszat kellett volna inni? Megtapasztalom milyen névtelenül köpködni olyanra, aki nem tudja azt viszonozni. 

Amikor a bír(ál)ó bujkál, akkor az is elképzelhető, hogy harmadosztályú bír(ál)ó - aki játékos korában soha semmit nem mert bedobni - is belefújhat a BL-be. De akár én is, a régi szabályok nyomán két pontot ítélhetnék egy távolról dobásnak. 

másnap nincs hányingered

Néhány száz év holt munkájából származó tudás. Talán csak ennyi kell a bornak. Napok óta össze-vissza iszom ezeket a borokat, és egyszer sem voltam másnapos.

"Az ivásnak ugyanaz a törvénye, ami a szerelemnek: bárhol, bármikor, bárhogyan" - mondta a nagy költő - talán még ha szabad belepiszkálni: és ne legyen másnap hányingered.

 

 

Rensis atyánk

Rensis atyánk nyolcvanöt évvel ezelőtt minden időt túlélt irományában sokszor hivatkozott Louis kortársára. Louis viszont senkire.

Nézzük meg mi is az a csoda, ami ma kikerülhetetlen a tudóskodó világában.

Egyezel-e azzal, hogy többet kell cigarettázni? Hát elég nehéz ezzel félig, negyedig, egytizedig vagy háromnegyedig egyezni. Viszont arra jó, hogy számokat tegyünk helyettük és bűvészkedjünk. Hihetetlen, hogy ebből bármilyen tudáshoz jussunk a jövőről. Két szélsőség vélemény (fekete-fehér) között a távolság mindig más, és az nem abból ered, hogy hányan mondanak ezt-azt, hanem egy ember elméjében is másként van. Ami ennél sokkal durvább, hogy az emberekben elvárásaik teljesen másként fogalmazódnak meg mint kérdezősködő tudósban. Arról már ne is beszéljek, hogy egy elme tapasztalat sem statisztikával rendezhető.

Egy ilyen dolgozatra - amelyben hasonló fölösleges véleményekkel támasztották alá azt amit nem mernek kimondani a tudósok - mondta kollégám a szerzőnek: ha tudós akarsz lenni akkor csinálj olyasmit amire van adatod. Hozzátenném még: öcsi, nem érdekel a vélemény átlagosításod, hogy hány kilométerre van munkahelyem a szállodától. Azt már valaki megmérte. Arról viszont másként nem érdekel az átlagosított és szórásított, a medence szélén drukkolóktól összeszedet vélemény, hogy fáradt-e az úszó.

49!

Mi negyvenkilenc? Talán válasz? Egy levelezésnek negyvenkilenc felvonása követhetetlen. Mindössze néhány ember, oda-oda mondogatott valamit az első levél indítójának, és néha egymásnak is. Egy sírós pofa szimbólumot odanyomtam én is – üzentem, hogy vagyok és követem a követhetetlent. Visszaírtak valamit. Huszonnyolc ismert magyar szóból álló mondatból annyit nem értek, hogy sírjak tovább vagy ne. Kolléganőmet, aki néha bevállalja a gyámoltalan öregnek a gyám szerepét, kérdezem, hogy mit kell ilyenkor csinálni. – Írni egy levelet – mondja nemes egyszerűséggel. Megpróbálok kétszáz magyar szót egymás után irkálni. Nem ment.

Inkább elmentem a kocsmába, diákjaim egy új ötletét megvitatni.

A gyerekek az találták ki, hogy egy szakértőrendszerrel vizsgáljuk meg a transzdiszciplinaritásról írt több ezer cikk egy mintáját. Gyönyörű modell alakult ki. Ismét, magunkra húzzuk a világ összes akadémiai világba feltörekvőjének a haragját.

Platón, Vergilius, Dante és sokan mások is gondolkodtak a purgatóriumról, vagyis azon, hogy lehet-e hajdani bűneinkért majd a vége után vezekelni. Ők azt állítják, hogy lehet. Ideje, hogy én is elgondolkodjak róla. Lehet-e némi utószenvedéssel bepótolni a földi szenvedésék kikerülését.

Gastarbeiter

Úgy tűnik, hogy a poén nem az utcán hever, hanem a vonatokon. Ismét le-hallgattam egy beszélgetést a vonaton. A hetvenes évek kosárlabdadrukkerei beszélgettek. Majdnem tiszta emlékek lettek volna, ha nem felejtették volna ki az akkori Csepel (1972 bajnokcsapat) kosarasait. Amikor eljutottak a mostani kosárlabda-vendégmunkásokig, akkor elterelődtek a gondolataim.

A hatvanas és hetvenes években hallottam gyakran a Gastarbeiter szót. Olvasata mindig valamilyen nagyobb falatért sok mindent beáldozó ember volt. Néhány évfolyamtársam is elment a nagyvilágba konyhamalacnak, vagy kőműves kisegítőnek.

Néhány iskolámban dolgoztattam Gastarbeiter-tanárokat. Jöttek, láttak és néha győztek. Néha viszont kidobott pénz volt, hiszen a saját posztján is pocsékul muzsikált. A közönség és a többi „játékos” valahogy mindig mást várt, mint amit kaphatott. A Gastarbeiter-tanárokra mindig ráfogható, hogy nem hozták a csodát. Valahogy meg kellene érteni, hogy egy irányítót, bedobót vagy centert nem a csodatevésért hozunk a csapatba, hanem hiánypótlásnak. Akkor is hozok egy centert, ha gyengébb a hazai iránytónál. Nagy baj van azoknál az iskoláknál ahol a center helyén irányító játszik. Szóval, nem az a lényeg, hogy mennyit, hanem az, hogy mit tud. Az elmúlt három évtizedben, a hat iskolámban volt olyan pillanatom, amikor vendégre kellet, hogy bízzam, a mesterséges intelligencia, káosz, kultúrantropológia, etika, és más kényes műfajok tanítását.

Tizenegyszer én is voltam Gastarbeiter-tanár. Mentem, láttam, és valameddig maradtam. Volt ahol nyolc évig és volt ahol három évig...

"Azt mondtuk, megértheted, hogy
Keressünk egy jó kis helyet még ma,
Ahol a szomszéd elvisel,
S nem szól ránk a házmester." (Illés)

Ha ki tudta volna számolni, akkor ki is számolta volna

Miskolc volt az esélyes, de a nemzetközi repülőtér hiánya mégsem arra terelte a a BMW gyár megnyitását. Debrecenben az első hivatalos repülőjárat 1930-ban volt.

Ebből következik, hogy majdnem száz évvel ezelőtt már gondolkodtak a „fekete hattyú típusú” elképzelhetetlen elképzeléseken. És ezzel be is fejezem az esettanulmánynak látszó fabulát.

Inkább azon spekulálok, hogy ott is nyerhetsz, ahol nagyon sokáig úgy tűnik, hogy veszítesz. Sejtem, hogy a döntéshozók között mindig volt sok analitikus elme, de itt-ott akadtak intuitív elmék is. Az intuitív elme azon spekulál, hogy valamit meg kell csinálni, és amikor meghozta a gyors döntést akkor akár számolhat is valamit. Nem egy gonoszról van szó, aki minden áron rossz döntést akar hozni. Egyszerűen a profi tapasztalata azt sugallja, hogy talán… Úgy szoktam tanítani, hogy ha az intuitív elme ki tudta volna számolni, akkor ki is számolta volna. Az analitikus elme sem számolhatja ki a kiszámolhatatlan jövőt. Sőt,  lehetetlen számolni mielőtt tudná, hogy mit kell számolni. A "hobby-számolgatásból" kijöhet, hogy 2912, de az nem, hogy mi a 2912. Ennek ellenére ők sosem vallják be, hogy egy meghozott gyors döntést próbálnak kétségessé tenni. Azt most lényegtelen fejtegetni, hogy szabad-e hinni a fekete hattyú típusú ötletekben. Tudjuk, hogy néha szabad, de gyakran nem. Azt is tudjuk, hogy nincs és ne is legyen szabály arra, hogy mikor igen és mikor nem.

csavargás

Kérdezi Tini, hogy mi van a könyvírás után. Olyan vagyok most, mint amilyen voltam gyermekkoromban. És az milyen volt? Emlékezz vissza a Profi coach könyvemre:

Még nem tudtam olvasni, amikor kaptam egy képeskönyvet, amelynek a borítóján egy medve volt kofferral a kezében. Később, mikor fiaimnak a nagyszülők ugyanazt a könyvet mutogatták, felismertem, hogy a kofferon négy szó van: New York, London, Paris, Roma. Szüleim durván beavatkoztak. Ez a könyv néhány hónappal ezelőtt jutott jött vissza, amikor egy konferenciára utaztam.  Kora reggel taxit rendeltem. „Ferihegy kettő.”, mondom a taxisofőrnek. „Kit vár?”, indítja a kora reggeli társalgást a sofőr. „Senkit, én utazom.”, válaszolom egykedvűen. „Így, mármint csomag nélkül?”, csodálkozik a sofőr. „Így!”, és mutatom a pendrive-omat. „Ezen van néhány kép, amiről egy párizsi egyetemen fogok mesélni, és azután visszarepülök.”, magyarázkodtam. Szüleim nagyon akarták, hogy Párizsba menjek, de nem gondolták, hogy koffer nélkül.

Pontosan olyan volt gyermekkoromban, mint most. Mászkáltam, mászkáltam és mászkáltam sehova, de leggyakrabban a színház és a sportesemény környékén bóklásztam. Csavarogtam? Vagy talán bolyongtam? Vagy egyiket sem? Talán nincs is neve!

 

Néha találkoztam érdekes emberekkel és azon gondolkodtam, hogy ott és akkor éppen melyik szerepüket játszák. Ritkán találkoztam unalmas emberekkel, valahogy messziről szagot fogtam és másfelé csavarogtam. Unalmas tanáraimat, akik talán jobb híján kerültek a tantermekbe, is kikerültem. Lógtam az óráról, De amikor ott voltam akkor sem voltam ott. Sehol se láthatók olyan jól az ember szerepjátékai, mint a sportpályákon és a színházban. A sportolók és a színészek csinálnak valamit, ami megvédi őket. (Lásd blogjaim mottóját) Nem lettem se színész sem sportoló, legalábbis nem jó, hanem tanító. Bizonyos, hogy vannak olyanok, akik megtalálják az összefüggést, a tanáraimról alkotott borzalmas véleményem, és a választott mesterségem között. Nekik nem hiszek. Mutasson már valaki egy korrelációt, aminek az eredménye nulla. Majd akkor elhiszem, hogy érdemes gondolkodni a jelenségek összefügésein. Addig ameddig a korrelációi azt a világképet támaszthatja alá, hogy minden mindennel összefügg, nem tud izgalomba hozni. Ettől a zavaros világképtől – megmagyarázták Anglia és Franciaország közt, száztizenhat évig tartó háború kezdetének és végének az okát – szöktem az iskolából is és inkább csavarogtam. Ne keressük a korrelációt, hogy naponta hányan finganak a 7. buszon naponta és a Cleveland-ben eladott mosópor között. Ha valaki éppen keresi, akkor az eredmény legyen nulla, különben baj van a statisztika alapjaival. Csavargó tanító lettem és nem otthon csücsülő színész. Ennyi.