Talán igen, talán nem

... tudjátok gyerekek, az én időmben sz@rabb volt

Veszélyes a főáramlatnak szembe köpni, de nem tiltott. Senki se tiltotta be Thomas Kuhn, Karl Popper és Michael Polányi nevének használatát „tudósok” nyilvános rendezvényein. Nem is a nevük, hanem a gondolataik használata a veszélyes – mondja néhány tanítványom. A nevük említés nem tesz jót a róluk beszélő befogadásának, de nem is árt túlságosan . 

Próbálkozom, úgy öregesen: tudjátok gyerekek, az én időmben… de, váratlanul másként folytattam, mint várható: sz@rabb volt, még kevesebbet emlegették a három tudományfilozófust. Én félévszaddal ezelőtt a doktori iskolában a tudomány módszere című kurzust megúsztam  Thomas Kuhn, Karl Popper és Michael Polányi nélkül. A tanítás különben érdekes volt. Egy sokat olvasó „francianevelésű” és tudományt imádó tanár (1907-1990) elénk varázsolta a könyvtárhasználat lényeget és a tudós írásának másságát. A félév során egyszer sem említette Thomas Kuhn, Karl Popper és Michael Polányi nevét. Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy a tanár ne írjon egy könyvet amiből a diákok tanulnak. Könyvét ilyen forrásokból írta:

Spekulálok, hogy mi lett volna, ha a vizsgán ahelyett, hogy elmondom mennyivel jobb a könyveinket kulcsszavak, mint szerzők vezetékneve nyomán rendezni, elkezdtem volna paradigmaváltásról beszélni. Thomas Kuhn, Karl Popper és Michael Polányi nevei először mentorom szájából hangzott el.

Napjainkban kevésbé figyelnek, mint amikor én kezdő voltam, és nem veri ki annyira a biztosítékot, ha kunozol, poperozol, vagy polányizol. Ma az igazi baj, ha a tudományfilozófia nyomán gondolkodsz, és elveted a hétköznapi járókelők véleményeinek triviális méricskélést.

Híg lé

Sok mindent el tudtam képzelni, de azt nem, hogy majd egyszer egy irományomban a hetedikes fizikára fogok hivatkozni.  Ott mutogatják a közlekedő edények törvényét a gyermekeknek. Elsőre az volt az ötletem, hogy megkeresem Öveges professzor mutatványát, de nem találtam meg elég gyorsan. Amit hatvan évvel ezelőtt tanítottak arra nem emlékszem. Lényegtelen. Olvasóim úgysem fizikusok. 

A törzseket bámulva azt tapasztaltam, hogy a híg lé, az összekötött fazékhálózat bármelyik fazekában is tengődik, ugyanazon a szinten van. Csak ugyanolyan híg lével tudsz bekerülni a fazékhálózat bármelyik fazekába. Működött a fizika törvénye. A közlekedő edényekből nincs kilógás: mindenki ugyanazon a szinten van.

Néha a fazékon kívül kóstolgattam a híg leveket. Fazekukon kívül már nem voltak ugyanolyan hígak, de képtelenek voltak saját lábukra állni. Talán nem is akartak. Talán abban reménykedtek, hogy majd egyszer máshol, egyik másik edény-hálózatban nem működik a fizika törvénye.

Gergőbácsi ilyenkor a klasszikusokat szokta idézni. Most is csak annyit mondott: „Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyed ízig”. Azon spekulálok, ha apáink nem arra tanítanak, hogy: aki nem lép egyszerre…. De, arra tanítottak!

Az egyenleteink szépsége

„Az egyenleteink szépsége fontosabb annál, hogy összhangban vannak-e kísérleti tapasztalatainkkal.” (Polányi, 1992: 27). Sokat gondolkodtam azon, hogy szép „egyenleteket” mutogassunk-e a diákoknak. Itt a hangsúly a szépségen van, habár az egyenlet fogalomnak is lehet több olvasata. Nem sokan vannak, akik elfogadják, hogy a tudomány majdnem ugyanaz, mint a művészet. Megpróbáltam néha magyarázgatni, de rájöttem, hogy fölösleges, hiszen aki egy jelenség megértését képes volt szépen ábrázolni annak nem kellett. Aki a ronda táblázatokban hitt annak meg jó úgy, ahogy van. Senki sem tudja se cáfolni sem igazolni a mester gondolkodási folyamatának oda-vissza lépéseit. A mester úgy csinálja, ahogy tudja, és ha a végén kijön a jelenség megértésének egy szép egyenlete (kép), akkor lesz@rja, hogy szubjektivitással vádolják azok akiknek sose semmi nem jött ki a csövön. 

Előadásaimon szívesen mutogatom Pissarro, Monet és Cézanne képeit. Itt most hiába próbálnám mutatni gyorsan lopottnak minősülne. Most mutatok két képet. Tetszik, vagy nem tetszik, azt majd eldöntöd. De azt nehezen foghatod rá, hogy csúnya. Ezek az én egyenleteim!!! 

Emlékszem, hogy a kötelező megújulás pillanataiban néhány környező országban úgy gondolkodtak, hogy inkább a négy+egy mint a három+kettő legyen. Egyszerű volt a magyarázat. Az első diplomáig fognak sokan járni. Az egyetemeknek a kettő+három hozta volna a legkevesebb pénzt. Nos, a plusz valamennyire ezerkétszáz vagy több iskolaórára kevés „szép egyenlet” – Álljon meg a nászmenet, pöcse van a menyasszonynak – mondaná erre Gergőbácsi

Sosem állítottam, hogy tudományt kell tanítani az egyetemeken. Annak vagyok a híve, hogy gondolkodásra tanítjuk a diákokat. És itt harapok saját farkamba. A mesterszintű tudósok szép egyenletei által a legkönnyebb gondolkodásra bírni a diákot.

"Szigorú követelmények akadályozzák meg, hogy bolondok, szélhámosok és kontárok lerontsák a hitet a folyóiratokba. Ugyanakkor a tudomány értékrendjében első helyen ál a gondolat eredetisége, amely eltérhet az elfogadott tanításoktól" (Polányi, 1992: 32) Hetven éve nem dőlt el a dilemma: szabadon vagy szabadban? Nos ezt a dilemmát mutogatom szép egyenlettel az előző képen. Ismét jöhet Gergőbácsi álljon meg a nászmenet-je. Mennyi "eltérő az elfogadottól" marad a diákok utolsó ezerkétszáz órájára. 

 

Nem érdekelnek se a nyuszikák, se a tündérkék, sem a mikuláskák

Gizike megtudta, hogy egy balkáni ország fővárosában kitört a botrány. Talán túlzás azt mondani, hogy botrány. Inkább egy gumicsont, ami jól jön az újságoknak. Egy biológia tanár minden diáknak ötöst adott. Figyelemre méltó az egyik re-akció: „… teljesen mindegy, hogy a diákok kilencven vagy száz százaléka kap ötöst. A százszázalék egy üzenet, a kilencven, nyolcvan és hetven az szörnyűség.”

A legkönnyebb a tündérhajlamú tanárt elítélni, de hova soroljuk be azokat, akik több mint kétharmadnak adnak ötöst. Sokkal undorítóbb a függöny mögé nézni. A függöny mögött három meztelenség bujkál:

Első: a tanitónéni egy nyuszika és fél a pöffeszkedő, anyukáktól, és hetyke apukáktól.

Második: a tanítónéni a tündérke, a hasonszőrű tanítóbácsi a virgács-nélküli mikulás.

Harmadik: a tanítónéni olyan magától érthető „szamárvezetőt” nyom le, amelyet nem lehet alul teljesíteni.

Az első a kor szellemének szüleménye. Ez Gizikét nem hozza izgalomba – ez legyen a kultúrantropológus fölségterülete. A második olyan egyszerű, hogy Gizike se kíván belemélyedni, Mindig voltak és lesznek nyalizók, akiket Gizike mindig nagy ívben lesz@rt. Ezek Gergőbácsinak sem hoznak álmatlan éjszakát.  De, itt a harmadik. Vonatkoztassunk el a nyolcadik osztályban tanítható biológiától. Vizsgáljuk az összképet! Megtörténhet, hogy az előző év végéig, minden lenyomtak, amit érdemes tudni. „Ami megtörténhet az meg is történik” – szokta mondani Gerő bácsi. A legfelsőbb szinten is és lejjebb is gyakran a „Repetitio est mater studiorum” idióma hűvösében kérődzenek a jobb sorsra érdemtelenek. Feloldozást keresve, újra meg újra elmondogatják, amit tudnak. Géza ezt az egészet ráfogja a sekélytudás korszakra. A nebulók kapnak egy egyolvasatú szamárvezetőt és ennek nyomán találnak néhány egypercest és ennél többet a tanítónéni sem akar találni. Máris itt az eredmény: a diák ugyanannyit tud, mint a tanítónéni. A tanítónéni talán csak nem fogja magát kitűnő alá sorolni?

A tisztulni látszó képet Gáborúr homályosítja be. Ő ötven év után is büszke a belvárosi iskolában biológiából kapott kettesére. Ez sem olyan egyszerű, hiszen sem ő sem az ötösök soha többé nem használták azt, amit ott és akkor tudni kellett. Hasznosíthatatlan tudás. Már csak egy kérdés marad. Kell-e hasznot húzni a tudásból?

P.S. Új könyvem szereplői a 4G: Géza, Gizike, Gáborúr és Gerbőbácsi

mos-lé-k

Kell hozzá egy nem túl finnyás disznó, aki megeszi  és egy finnyás ember, aki nem eszik meg mindent. A körforgás kicsit zavarba ejtő, hiszen a finnyás ember után maradt dolgok elmosása után keletkezett mos-lé-k a nem túl finnyás disznó elé kerül. A disznó meghízik. A finnyás ember végül megeszi a kövér disznó darabjait. Nem vész kárba a hulladék! Mondhatnánk: fentartható rendszer. Az, hogy a finnyás ember, nem moslékot eszik, tartja fenn a finnyás embert. Meg kellen értenünk, hogy a fenntartható az nem csak mos-lé-kot tűrő, hanem a mos-lé-kra vágyakozó rendszer. És ettől már csak egy lépés annak megértése, hogy a fenntartható az nem csak bizonytalanságot tűrő, hanem bizonytalanságra vágyakozó rendszer.  Nem kis lépés, de kemény gondolati munkával megtehető.

 „Úgy tűnik az egész nyaralást emlékek gyártásával töltöd. Talán le kéne tenni a fényképezőgépet és élvezni a pillanatot. az emlékező én a kísérleteimben nem bizonyult megbízható tanúnak a tapasztaló én jóllétére irányítottam a figyelmemet ” – írja Kahneman. Ne a múltbéli fénykép legyen az élmény.

Itt és most élvezd a váratlant. Írók, költők, zeneszerzők, festők a meglepetésekből táplálkoznak. Talán majd egyszer a többi gondolkodó is csatlakozik hozzájuk és lemond a „biztos” emlékek hitéről. Az ébren álmodozók itt és most álmodoznak, és lényegtelen, hogy nyertek vagy veszítettek.

Harcolok a transzdiszciplináris lényegének megértésért. Harcolok az antipozitivista gondolkodás lényegének megértésért. Harcolok a torzítások lényegének megértésért. Talán nem is harcolok. Nem vagyok harcos. Inkább álmodozó vagyok. Akkor vagyok benne bizonyos, hogy jót csinálok, amikor az nem tetszik azoknak, akik itt és most a meglepetésmentes biztos jóra vágynak. Keresem a fogalmat, ami illene a fenntarthatósághoz! Talán: meglepetésre várakozó. Talán: meglepetéssel táplálkozó. Talán: A váratlanra várva. Talán: A bizonytalanság szabadsága. Talán: torzításokon lovagolva.

MEGHÍVOM EGY POHÁR BORRA azt aki kitalálja, hogy ki a szerző

Akkor kell neki adni, amikor kell neki

Több mint három évtized után ismét úgy hozta a sors, hogy bekukkantottam a szomszéd konyhájába és hálószóbájába. Megnéztem, hogy mivel táplálkoznak és miről álmodnak. Mint mindenhol máshol, náluk is csak azt főzhetik, meg amihez meg tudják álmodni a hozzávalókat és azok előkészítésének eljárását. Semmi sem változott. Tehát szövegem sem sokat változhat. Első Magyarországon kiadott könyvemben írtam a következő sorokat Püthagorasz (akkor még a Pythagorasz is helyes volt) úgy vélte, a világon mindent a számok viszonya rendez. A szám kormányozza a mindenséget. A páros szám a határtalan, az anyag, a páratlan, a határozott, pedig a forma. Olyant is állított, hogy tízezer év eltelte után a világ folytatása a legcsekélyebb részletekig megismétlődik. A természetben rend van, ez a rend a számok tanulmányozásával megismerhető. Most annyit tennék hozzá, hogy még mindig megnyugtató világkép a gyors rejtvényfejtés.

Gerőbácsi ilyenkor régi olvasmányiból idézett: "Amikor azt mondom, hogy egy eseményt a véletlen irányít, tagadom, hogy rend irányítaná" Ha olyan kedve van, akkor ezt az idézetet veszi elő: "Az előírások pontos követésével csak gyári terméket lehet létrehozni, műalkotást nem. Hasonlóképpen, abban az esetben, ha előre lefektetett módszerekkel kívánunk szert tenni új ismeretekre, áttekintéshez jutunk, nem pedig felfedezéshez”. Nos, itt tartunk ma is a szomszéd álma és konyhája: Reakciógyorsaságot mérnek. Tudom, ők sem mérhetnek mást, mint időt vagy távolságot. Náluk nincs távolság, de van idő. Olyan feladatok elvégzésének az ideje, amelynek van egyetlen helyes megoldása. A püthagoraszi világkép nyomán a világnak akkor lesz jobb, ha az emberek gyorsabban találják meg az egyetlen helyes megoldást – ott ahol van. Ahol nincs egyetlen helyes megoldás ott is vizsgálhatnánk a megtalálás gyorsaságát, de nem tudhatnánk róla, hogy az egyetlen-e.

„Akkor kell neki adni, amikor kell neki” – szokta mondani Gergő bácsi, amikor az egyetlen helyes út gyors megtalálásáról van szó. Gizike sosem mélyült bele abba, amit az egyetem másik épületében a szomszédok műveltek. Ő betartotta Gergőbácsi szabályát anélkül, hogy tudta volna. Pénteken tésztát főzött, ugyanúgy ahogy édesanyja és mostohanagyanyja is. Se lassan, sem gyorsan nem reagált a gluténmentes reklámokra. Sosem mérettette meg a szomszédokkal a reakció gyorsaságát.

P.S. Új könyvem szereplői a 4G: Géza, Gizike, Gáborúr és Gerbőbácsi

Ismét Boszniában

Bosnyák társszerzőmmel rátettük a pontot legújabb könyvemre. Ez lesz a huszadik könyvem. Az ötödik Boszniában kiadott. Társszerzőm azt mondta: nehéz olvasmány. Nemes egyszerűséggel rávágtam: akinek nehezére esik, az ne olvassa. Nem zártuk le ezzel a vitát. Végül megkérdeztem tőle, hogy ha nem harmadéveseknek, hanem elsőéveseknek tanítaná, akkor melyik előtudás kellene az olvasónak. Amig töprengett, próbáltam segíteni. Talán a költséghelyek fogalma a kettős könyvelésben, vagy talán a termelési tényezők határtermelékenysége az ökonómiából, vagy a faktoranalízis a kvantitatív módszerek közül. Egyik sem, de más sem – nyögte ki végül egykedvűen, de megvilágosodva. – Tudod kinek lesz nehéz? Annak, aki nem tanult meg olvasni.

há’ az kő

Megpróbáltam. Beírtam a tudósok kedvenc keresőjébe: Cognitive bias AND data collection. Biztos voltam benne, hogy azt, amit keresek, nem található. Úgy lett.

Nyolcvanezer találat arra, hogy torzításokról gyűjtöttek adatokat. (Senki sem tanította meg a kiadókat arra, hogy mit jelentenek a kulcsszavak.) A néhányperces gyorskeresésben egyet sem találtam arról, hogy valaki vizsgálta volna az ember torzításait, amikor adatokat gyűjt. Arra már nem pazaroltam időt, hogy megnézzem, mit kapok a tudós-tárból ha beírom Cognitive bias AND method selection. Inkább it nyavalygok egy kicsit. Nem a buta keresőről, hanem a lényeges problémák szőnyeg alá söpréséröl. Ebből arra következtetek, hogy a "csordaszellem" torzítás biztos megvan.

Fél évszázada spekulálok, tanítok és firkálok arról, hogy a torzítások vannak és kikerülhetetlenek az emberi döntéseknél. Ítélkezni fölösleges, hiszen ami muszáj, hogy legyen, azzal muszáj együtt élni. Szintén régóta tisztában vagyok azzal, hogy a mesterséges intelligencia alapú szakértő rendszerek tudásbevitele sem mentes a torzításoktól. Eddig, nem érdekelt az hogy az adatbázisba bevitt adatokra miként hat az ember természetes hajlama a torzításra. Kíváncsi vagyok, hogy ebben a tökig pozitivista világban van-e olyan eretnek, aki spekulált azon, hogy mit  mér az ember, aki eteti az adatbázisokat, Elképzelhetetlen, hogy a nagy adatbázist hizlalók mentesek legyenek a torzításoktól. Régen beszélgettem néhány statisztika-hivatalnokkal. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy honnan az ötlet, hogy azokat és nem más adatokat gyűjtsenek, akkor azt válaszolták: há’ az kő mindenkinek

ma tizennégy éve

Félelmetes dolgokat csinál velünk ez az "okos" világ . Most írta ki a telefonomon: ma tizennégy éve. Rákattintottam és a következő képet hozta:

Az első magyarországi coach-iskola második évfolyamának készítettünk egy kisfilmet. Akkor abban hittünk, most másban.