Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor a nyolc-kilenc évvel az előtti „határmas” legendákat hallgattam és untam. Az akkor negyvenes éveit taposó öregek kibírhatatlanul unalmasak voltak. Mindig a régi szép időkről beszéltek. Olyan unalmasak voltak, mint a korabeli amerikai filmek, amelyben az apák fiáiknak mindig a régi nagy öregek nagy tetteiről beszéltek. Ez a: „bezzeg akkor ami-kor”. Most már az apák nem kell, hogy a fiaiknak unalmaskodjanak, hiszen azt fölválalták a múlt adataiban fuldokoló sportriporterek.
Néhány napja kávéházi beszélgetéseimet azzal kezdem, hogy a nullanégy nem eggyel több min a háromhat. Az arcokon látom, hogy megbotránkoznak, hogy bátorságot veszek arra, hogy kételkedjek egy „más-kor” narratíváiban. A nullanégy a vendégektől óriási kudarc. Fordítva: a négynulla vendégként ritka siker. Sokkal, de sokkal nagyobb, mint a hathárom.
Sejted, hogy mind ez nem a fociról szól. Ez a más-kor olvasatairól szól., Arra készültem, hogy a körülöttem lévő könyvekbe ismét belenézzek és abból írok. Nem néztem bele mégis azokból írok.
Más-kor volt, az is a múlt évszázad dereka, amikor Polányi Mihály hasonló megalázó vereséget mért a szigetlakókra mint gyémántcsapatunk. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy Polányi népszerűsége összehasonlítható a hathármasokkal vagy a négynullásokkal. Arra várok, hogy egy mai gondolkodó annyi gólt lőjön a szigetlakóknak, mint Sallai Roland.
