Az ötvenes években ráhúzták a matekot arra is, hogy belevered-e a hatodik záptojást a rántottába (Savage, 1954). Talán a matekkal hadilábon álló menyecske is megszagolja a hatodik tojást is mielőtt beleveri az előző öt közé. Mindegy, a döntésekből mindenáron tudományt akartak csinálni a pozitivisták, akik azt sem tudták, hogy pozitivisták.
Aki részeg akar lenni, annak félig berúgni kidobott pénz, de kétszer annyit meginni amennyitől részeg, szintén kidobott pénz. Tudjuk matek nélkül is, vagy azzal sem. Így van ez a gondolkodással is. Kicsiben gondolkodni az elvesztegetett idő. Nagyban gondolkodni szintén. Ha ezt beleerőszakolnánk az ötvenes évek döntéstanába, akkor talán a „nemkooperáló potyautas” lenne a megoldás. Két vállra fektetni azt, aki annyit gondolkodik amennyit kell azoknak is összejön, akik nem ismerik az ötvenes évek modelljeit. A „nemkooperáló potyautas” jobban jár, mint a kooperáló. Nem kell túl rafináltnak lenni ahhoz, hogy akkor az se kooperáljon, aki két vállra akarja fektetni a gondolkodót. Amikor a Dimitrov téren mutogattam szakértőrendszeremet, nem arattam sikert. Megetettek, megrítattak, ahogy a messziről jött embert illik.
Akkor is tudtam, amikor még nem volt ősz száll a szakállamban, hogy mindent ott kell kezdeni, ahol lehet. Nem sok esélyed van egy másba szerelmes hölgynél, de annál nagyobb annál, aki szeretetre vágyik.
Gyorsan (még ősz szakál nélkül) beláttam, hogy semmi esélyem a matekhívőkkel. Tudtam, hogy a pozitivásták között esélytelen vagyok. A potyautast nem játszhattam, hiszen ők más játékot játszanak. Gerd Gigerenzer ezt a koalíciós partner kiválasztás heurisztikájának nevezi. Egyszerű: az ismerősség azzal akivel volt tapasztalatom.
