Talán igen, talán nem

százezer perc után

Százezernyi ránézés egyperceseimre (blog bejegyzéseimre) mutatja a statisztika. Ennyi figyelmet kaptam. Tizenhárom éve írogatok blogbejegyzést. . Beleuntam, mint mindenbe, ami túl sokáig tart. 

Valamit kellene csinálni. Van elképzelésem és kedvem is. Itt a PODCAST (hangfelvétel).

Megnéztem a BBC 4 és Google Podcast óriási látogatottságú hangfelvételeit. Megnéztem még néhányat azokon a kis-nyelveken, amelyeket beszélem.  Úgy látom, hogy kéthetente tudnék egy negyedórásat összehozni.  Azt látom, hogy akik nem voltak szabadok (várt vagy meglévő szponzor-mentesek) más műfajban, azoknak a podcast szabadsága sem nyújt semmit.

Idősebbik fiam, azt mondja, hogy a podcast olyan, mint az éjszakai rádióműsor, amely mentes mindenféle nyomástól. Nem tudnám definiálni, de úgy tűnik, hogy értem. Van egy elképzelésem. Szűk területen akarok mozogni. Az írásaim nyomán süket fülekre találó mester-inas modell lenne az, amit kibeszélnék azokkal, akiktől a blogomra legtöbb „like”-t kaptam. Ha jönnek reflexiók, akkor akár minden második „hangfelvétel” az előzőről kapott reflektálásokkal foglalkozhatna. Kell egy kis idő, hogy megtapasztaljam ezt a műfajt. Egyszer majd azt ezt is meguom...

P.S.

Amikor csak hangot hallasz, akkor annak minősége sokkal fontosabb, mint amikor a hang mellet  más inger is megtámad.  Ha valakinek van ötlete a stúdióra, akkor ne tartsa vissza. Minden ajándékot szívesen fogadok.

 

hozzá kell pingálni

Az ezredfordulón írogattuk a transzdiszciplinárisról. Akkortájt Zágrábban okítottam és semmi sem volt természetesebb, mint hogy ott adjuk ki Mester és inas könyvet. Tíz évvel később volt szerencsém és megvalósíthattam álmaimat. Ma az állomból valóság lett. Itt van féltucatnyi inas, aki végig csinálta.

Most úgy vagyok, mint amikor a képcsarnokban odamegy egy bácsi az egyik festményhez és ráfest valamit. Azonnal ugranak az őrök, és nagyon megverik. Később a nyomozó megkérdezi a bácsit, hogyan engedheti meg magának, hogy más műalkotásain firkáljon. A válasz: Hát az nem másé, mind, ami ott ki van állítva, azokat én festettem, és az egyik nem tűnt elég szépnek, gondoltam megjavítom.

Roberto Goizueta, a Coca-Cola egykori vezérigazgatója azt mondta, hogy nincs veszélyesebb annál, aki jó az ötletei eladásában, de nincs benne valódi ötlete. Ennyi idő után belenyúlok régi alkotásomba, hiszen most, hogy látom a képcsarnokban, nem tudok belenyugodni: Hozzá kell pingálni valamit! 

Ugyanannyi valódi ötlete kell, hogy legyen a mesternek mint az inasnak.

Beleveri-e a záptojást

Az ötvenes években ráhúzták a matekot arra is, hogy belevered-e a hatodik záptojást a rántottába (Savage, 1954). Talán a matekkal hadilábon álló menyecske is megszagolja a hatodik tojást is mielőtt beleveri az előző öt közé. Mindegy, a döntésekből mindenáron tudományt akartak csinálni a pozitivisták, akik azt sem tudták, hogy pozitivisták.

Aki részeg akar lenni, annak félig berúgni kidobott pénz, de kétszer annyit meginni amennyitől részeg, szintén kidobott pénz. Tudjuk matek nélkül is, vagy azzal sem. Így van ez a gondolkodással is. Kicsiben gondolkodni az elvesztegetett idő. Nagyban gondolkodni szintén. Ha ezt beleerőszakolnánk az ötvenes évek döntéstanába, akkor talán a „nemkooperáló potyautas” lenne a megoldás. Két vállra fektetni azt, aki annyit gondolkodik amennyit kell azoknak is összejön, akik nem ismerik az ötvenes évek modelljeit. A „nemkooperáló potyautas” jobban jár, mint a kooperáló. Nem kell túl rafináltnak lenni ahhoz, hogy akkor az se kooperáljon, aki két vállra akarja fektetni a gondolkodót. Amikor a Dimitrov téren mutogattam szakértőrendszeremet, nem arattam sikert. Megetettek, megrítattak, ahogy a messziről jött embert illik.

Akkor is tudtam, amikor még nem volt ősz száll a szakállamban, hogy mindent ott kell kezdeni, ahol lehet. Nem sok esélyed van egy másba szerelmes hölgynél, de annál nagyobb annál, aki szeretetre vágyik.

Gyorsan (még ősz szakál nélkül) beláttam, hogy semmi esélyem a matekhívőkkel. Tudtam, hogy a pozitivásták között esélytelen vagyok. A potyautast nem játszhattam, hiszen ők más játékot játszanak. Gerd Gigerenzer ezt a koalíciós partner kiválasztás heurisztikájának nevezi. Egyszerű: az ismerősség azzal akivel volt tapasztalatom. 

A többszázéves utcákon látszik, hogy ki készült nagyváros építésre

Camille Pissarro festményei főleg a Montmartre Boulevard mindig számtalan gondolatot ébreszt bennem. Rengeteg ember és fiáker. Sehol egy önvezető autó. Nem is festhette, hiszen önvezető autót nem láthatott a művész. Nem találták ki? Az is lehet, hogy kitalálták, de a kitalálót kerékbe törték a fiákerosok, de az is lehet, hogy mások. Ha a fiákerosok tiltakoztak volna akkor tudnánk a találmányról. Talán azok törték kerékbe a feltalálót akik nem találtak fel semmit, csak bütykölték a fiákert. De az is lehet, hogy később találták fel az önvezető autót.

Harmincegy évvel ezelőtt így nézet ki a mesterséges intelligencia alapú szakértőrendszerem, amely segítségévévle egy tízezer embert foglalkoztató vállaltból kirúgtak kétezret:

Ez volt a fiáker. Utána ezerkilenszázkilencvenhat késő tavaszán Balatonkenesén kitaláltam egy jobbat. Nem a fiákerosok törtek kerékbe. 

Valamikor fizettek a konferencia előadásért. Most mi fizetünk, hogy előadjunk. Valamikor fizettek az írásért. Most mi fizetünk, hogy írhasunk.  Valamikor nem volt muszáj írni, most muszáj. Valamikor a tanárnak muszáj volt tanítani, most nem. Valamikor tudták, hogy a szolga, nem rabszolga... Valamikor az imitátorok kicsinálták a kitalálókat. Most is.

A többszázéves párizsi, moszkvai és szentpétervári széles utcákon látszik, hogy ki készült világváros építésre, ahol majd akkor járnak önvezető autók, ha... A kérdés, hogy mikor tanulhatják meg az iskolákban a holnapra kész tudást. Majd, ha megtanulnak tanulni!

Néhány hete ismét megmutattam, a tegnapra, mára és holnapra szükséges tudás tanítását.

A második ablkra itt-ott már van példa:

P.S.:

A baj akkor kezdődött, amikor 1996 őszén a Ferencvárosba megérkezett Londonvárosból, a londonvárosi fiákerbütykölő Marynéni, és meglátta a balatonkenesén született alkotásomat. Vagyis, nem az volt a baj, hogy csodálkozotttalálmányomon is és azon is egy kis golf 3 autóm volt, hanem az, hogy azt mások is látták.

ők mindig mindent másként csináltak

A napokban egy riporter a következővel indította szereplésemet: Mondj, kérlek magadról, életutadról három olyan információt, melyek közül egy nem fedi a valóságot, tehát hamis. Mondtam hármat: (1) Kétszer kirúgtak az iskolából így többet jártam középiskolába, mint egyetemre. (2) Nincs jogosítványom autóvezetésre (3) Gyermekkoromban sokat verekedtem. Legtöbben kitalálták: A harmadik a hazugság. Bevillant, hogy egy egyszerűbb hazugságot tegyek be, de akkor nem lett volna izgalmas a játék. túl egyszerű lett volna, ha azt mondom, hogy alsónadrágban és strandpapucsban szeretek ebédelni.

Ugyanolyan hamis lett volna, ha azt mondom, hogy lakásom ebédlőjében, hosszú ujjú ingben, bőrtalpú cipőben, és élére vasalt szövetnadrágban szeretek ebédelni. Tényleg, hogyan szeretek ebédelni? Étteremben, hosszú ujjú ingben és bőrtalpú cipőben és farmerban szeretek ebédelni. Ha csak lehet nem egyedül.

Azok, akik saját lakásuk ebédlőjében, hosszú ujjú ingben, bőrtalpú cipőben, és élére vasalt szövetnadrágban szerettek ebédelni mindig mindent máskép csináltak. Volt néhány próbálkozás, hogy vendég legyek náluk. De ők mindig mindent másként csináltak. Volt próbálkozás, hogy vendég legyek ott, ahol alsónadrágban ebédeltek. De ők mindig mindent másként csináltak.

Kedden, szerdán, csütörtök és pénteken ismét éttermekben ebédelhettem, farmerban és gumitalpú cipőben, olyanokkal akik szeretik az éttermeket.

"Az írás felszínes. A tudást csak a párbeszéd útján elmélyült gondolatok hozzák létre" – mondja Szókratész. Talán folytatódhatnak a párbeszédek azokkal akik nem csinálnak mindet mint én.

 

Minden rossz, ha a vége rossz

A bajnokcsapat című bejegyzésemben, hálát adtam az egyik tv-társaságnak, hogy láthattam a meccseket. Vagyis az utolsó két fordulóig az úgy volt, hogy két gombnyomással elérhettem a meccset. A múlt héten már nem ment. Megjelent egy celeb, aki valamire rá akart venni. Végül, hagytam magam és utána néhány gombnyomás után mégsem jött a meccs. Ma is úgy jártam.

Azt hittem, hogy a digitális bevándorlók és nem a digitális idióták közé tartozom. A tv-csatorna meggyőzött arról, hogy a bajnokság végére digitális idióta lettem. Rossz nekem így idiótának lenni. Nem lettem bölcs.

 

„Eight hours labour, Eight hours recreation, Eight hours rest.” - mondta Robibácsi

Próbálkoztak kétszáz évvel ezelőtt tizenhat óráról a felér csökkenteni a munkát. Nem tudom, hogy a kitaláló Robibácsi, ott és akkor milyen olvasatot adott a „recreation”, és a „rest”. fogalmaknak. Jó lenne, tudni, hiszen, ha a munkást ünnepeljük, akkor nem csak a „labour”-t, hanem a többit is ünnepeljük.

Tegnap – a „labour”-om idejében – negyven teljesen fölösleges levelet kaptam. Viszont három fontos levél a spam-ban kötött ki, ahol több mint száz között kellet kihalászni. Ki tudja hány fontos levél tűnt el, amiből lehetet volna valami értelmes „labour”. Ha én egy külföldi egyetemre kollegámnak küldök egy levelet és ő válaszol tíz perc múlva, akkor az mindkettőnknek fontos, kivéve annak, aki programozta a „futószalagot” (nyolcóránkat). Elképzelhetetlen, hogy a programozó olyan buta legyen, az viszont elképzelhető, hogy Robi bácsi felkiáltására fittyet hányva a tizenhatodig órában programozta azt a részt amely megszűri a leveleimet.

A héten, a munkás ünnepe előtt, háromszor is az asztalra került a futószalagot szolgáló melós. Mindegy, hogy húsz csavart kell behajtani a szerkentyűbe, a szerződésbe vagy az SAP táblázatába húsz adatot kell bevinni. Ezek mind a futószalag ritmusára idomított melósok.  Ünnepeljük meg őket. Ők azok, a fogalmazásképtelenek, akik képtelenek fehér papírra írni. Ők azok, akik csak arra képesek, hogy valamilyen meglévő szövegbe behelyettesítsenek valamit. Ahogy az iskolában a teszteket csinálták.