Mick Jagger egy interjúban arról mesélt, hogy nem tudja megírni élete történetét, hiszen az nagyon sokat kivett volna belőle, ha újraéli a régi emlékeit, érzelmeit, a sikerei mellett a kudarcait.
Vannak dolgok, amelyek természetellenesek és nagyon sokat kivesznek belőlünk. Néhányezer éve megtanultunk színházi előadást nézni. Ülünk a lelátón, néhányszáz néző társaságában, és látjuk, haljuk a színészeket. Tudjuk, hogy Desdemona meghal, de az őt játszó színésznő nem. A színésznőt mindegy, hogy az első vagy a huszonegyedik sorból látjuk és halljuk. Látjuk, hogy ott van előttünk: százhatvan centi magas és negyvennyolc kiló. Sok száz éve nézünk hangversenyeket, ahol látjuk a muzsikusokat. Száz éve járunk stadionokba meccsekre, és néhány tízezer néző társaságában látjuk a huszonkét játékost. Nagyon kevesen vagyunk akiknek a a városi kávéházak délután öttől este tízig naponta ugyanazokat az örökzöldeket játszó bárzongoristája hiányzik.
A ma élők, életük első pillanatától kezdve évente néhányszor másfél óráig a moziban láthattak filmeket, amelyekben az óriási vásznon kétméter átmérőjű fejek ordibáltak, lövöldöztek, szeretkeztek. Nos, ez már nem a valóság.
Másként torzított valóság volt hatvan évvel ezelőtt a tv. Itt kétcentiméteres fejeket és négycentiméteres testeket láttunk, akik mozgása és mondókája úgy-ahogy meg van rendezve. Huszonéve ezek a valótlan alakok átköltöztek egy még kisebb képernyőre, és nincsenek megrendezve. Ezeket sokkal többet bámuljuk, mint azokat a tv-ben. Nagyon sokat kivesz belőlünk ezeknek valótlanságoknak, plusz agresszív reklámoknak a bámulása. Ennek ellenére megteremtette a függőséget.
Kicsit hirtelen jött a totális torzított valótlanság, amitől függők lettünk. Teljesen kizártuk a valóságot. A szagtalan íztelen ember fejével tele van a pici képernyő. Se mi sem megrendezett színdarabb hősei nem vagyunk. Se nem éljük ujra életünket, se nem éljük új életünket. Nagyon sokat kivesz belőlünk. Majd ezer év után megtanuljuk ezt is lecserélni mint a színház- koncert- vagy meccslátogatást.
