Kifaragtam a dugót egy közepesen híres borospince pocsék termékéből. A pincérnek lehet, hogy nem tört volna bele, de most először nincs pincér márciusnyolckor. Iszogatok és most mesélek.
Eszünk, iszunk és mesélünk. Az első kettő életben tart a harmadik széppé teszi az életet. Úgy hozta a sors, hogy nagyon távoli helyeken ugyanarról beszélünk. Sosem volt így. Mindig, minden közösségnek megvolt a saját narratívája. Valahogy ez a globalizált félelemkorszak meghozta, hogy minden elzárt ember nagyon hasonlít egymásra. Márciusnyolcadikán mindig is hasonlítottak az emberek egymásra a nők kaptak a férfiak adtak virágot és utána jót mulattak. Most másként hasonlítunk egymásra.
Az a mániám, hogy a diákoknak feltehető kéredzéseket átnézetem a legfurcsább diákokkal. Ami nekik nem ízlik azt nem etettem meg se velük sem a tipizáltakkal. - Ellenőriztesd a butákkal - javasolja kollégám. Először is azok nem buták, csak le se sz@rják azt, ami nekem lényeges. Másodszor lehetetlen hiszen, ha a tanulásképtelenekkel szűretném meg, akkor nem maradna kérdés. Ők csak arra hajlamosak, hogy leírják az iskolámba járás előtt beragadt narratívákat.
