Olvasni, olvasni és olvasni. Utána vagy lesz mit írni és tanítani, vagy nem. Tudom, hogy azoknak fogok legkevésbé tetszni akik azt szajkózák, hogy sokat kell olvasni, hiszen gyorsan beugrik a friss kép: az idén még egy oldal irodalmi szöveget sem olvasott el. Képzeld el, hogy elvonulsz egy középkori kolostorba és három hónapig semmit sem írsz, csak olvasol.
„A most felfedezett, P172+18 katalógusjelű kvazár olyan távol van tőlünk, hogy a fénye mintegy 13 milliárd éven át utazott, míg hozzánk elért.” Akár úgy is lehet. Új tudás. Teljesen belefér a világképembe az, hogy ez a tudás óriási költséggel jár és nem hoz hasznot senkinek sem. A furcsa az, hogy azok istenítik az ehhez hasonló új tudásokat, akik amúgy telitorokból bömbölik: mindennek hasznot-termelőnek kell lennie.
Az utóbb félévszázadban négy országnban tucatnyi egyetemről rugtak ki. De ha ez bántja a füledet, akkor úgy is olvashatod, hogy rúgattam ki magamat. Sehol sem volt gond a teljesítményemmel. Előttem és utánam kongott a tanterem. Az én tanításomra a diákok jöttek mint a légy a sz@rra. Tehát teljesítettem, avagy hasznot/bevételt hoztam a szervezőknek.
Képzeljük el, hogy ugyanakkora fizetést kapsz háromhónapi irodalom olvasáséert mint az aki megtalálta a P172+18 valamit. Végülis látható , hogy egyik sem hoz hasznot. Most akkor, hogy van ez? Kell-e hasznot hoz(at)ni, vagy nem?
