Apai öreganyám (lánykori vezetékneve: Csipkó) százhúsz évvel ezelőtt, mint minden Kiskunhalasi lány, megtanult csipkét horgolni.
Kétlem, hogy öreganyám tudta az újait mozgató izmok latin nevét, de talán még az ahhoz szükséges erő mérésével is hadilábon állt. A horgolásnak, és minden más ügyeségnek a lényege a gyakorlás. Sajnos vannak emberek, akik pénzért megírják a csipkehorgolás kézikönyvét. Ez egy ugyanolyan fölösleges kézikönyv, mint az, amit a nagy tanácsadó cégek ontanak az áldozataikra. Kinek íródnak? A kézikönyv nyomán megtanulhat valaki csipkét horgolni? Az ügyeségeket évekig kell gyakorolni, és vagy lesz belőle valami, vagy nem.
Most jön a lecke nehéz része. Vizsgán nem kérünk se csipketerítőt, se csipketerítőcsinálásról szóló süket duma bemagolását. A csipke piacon senki sem kéri öreganyánk iskolai bizonyítványát, tehát nem kell hozzá diploma. Hiába is kérte volna valaki öreganyám korosztályától. Nem volt nekik. A praxis szüleménye volt a produktum. Úgy emlékszem, hogy néha egy-egy félkész darabot kidobott - látta, hogy rossz. Ilyen a praxis. Néha jó néha rossz a kimenetele, és az független a szándéktól.
"Egy törzsfőnököt egyszer megkérdeztek: mi a különbség jó és rossz között. Azt felelte: ha ellenségem feleségét elrablom magamnak, az jó. De ha egy másik törzsfőnök rabolja el az én feleségemet, akkor az rossz." (Jung)
Az a néhány könyv, amiből az iskolákban kérdezgetek nem kézikönyv. Igen a praxisból jövő embereket, nem a praxisról kérdezem, hanem a jelenségek megértéséről. Érti-e azt, hogy leírhatatlan az az ügyesség, amit öreganyám birtokolt. Teljesen más vonatkoztatási rendszerben van a gondolkodás, mint az ügyesség.
P.S.:
Geppetto mester és a Pinocchio kitalálásához a hozzávalókat nem kérjük egy szakácskönyvírótól.
