„Az étel életben tart bennünket, de a mítoszok azok, amelyek értékessé teszik az életet” – írja Richard Kearney. A zárkámban felelevenednek mítoszok, amelyeket gyermekkoromban hallgattam. Ott és akkor kibírhatatlanul unalmasak voltak. Teljesen mindegy, hogy a „Mancikának volt valakije...”, "Matyi úgy berúgott...” vagy a „Sikerül a télikabátomat elcserélni egy Partizan-Honvéd focimeccs jegyre...” típusúak voltak. Ezeket csak a saját törzsében anyanyelven hallgathatod, hiszen csak ott érthetők.
„Az általunk örökölt nyelvek 95%-a 2100-ra eltűnik” – írja Jared Diamond. Ha állatok vagy növények tűnnek el, akkor a mozgalmak tiltakoznak. Nem tudok mozgalomról, aki meg akarná védeni azokat a nyelveket, amelyek valakinek értékessé teszik az életét. Senki sem siránkozik, hiszen azok megnehezítik a globalizált iskoláztatást.
Arra senki sem gondol, hogy az anyanyelven hallott mítoszok megkönnyítik a tanulást. Ha lenne lehetőségem, akkor azt javasolnám, hogy a kötelező nagyvilágnyelv vizsgapártiak, inkább vizsgálják mindenkinek a törzséből hozott értékeket (morális normákat), hiszen annak nyomán látszik a ki-mire-képes.
A hatvanas években Amerikából érkező játékmozdonyok és versenyautók a vitrinben kötöttek ki. Arra voltak jók, hogy a rokonok és ismerősök mondhatják: bezzeg Amerikában. Sosem játszottam gyári készítésű játékkal. Magy élvezettel játszottam a géczinovákmátraipáncsics nevű reszelt gombokkal. Ha az amerikai gyárakban gyártott bádoghulladék helyett dédnagyapám történeteit hallgathattam volna a visszajöveteléről, bizonyosan mást prédikálok a nyolcvanas években, mint hogy kinn maradt lánya ajándékai díszítették a vitrint.
