Talán igen, talán nem

Kézilabdakapus

Nézem a világbajnokságot és látom, hogy semmi sem változik. Nem korunk szimbólumára, az üres lelátókra gondolok. Azon spekulálok, hogy gyermekkoromban látott másodosztályú kapusok és a mostani világbajnokságon szereplő kapusok sorsa ugyanaz. A mai játékosok öregapái fele olyan súlyúak, fél méterrel alacsonyabbak, fele olyan gyorsak és fele olyan erősek voltak. Akkor is és most is a kapusok nagyjából akkor nyúltak labdához amikor maguk mögé nyúltak és kivették a hálóból. Az, hogy a kapusba hányszor vágja bele a játékos a labdát az a játékoson múlik. Bocsi kapusok, amúgy nagyon tisztellek és csodállak benneteket. Tudom, hogy kegyetlenül sértő, amit írok, de mit csináljak amikor ezt látom.

Ugorjunk át a kézilabda kapusokról más mesterségekre, ahol semmi sem múlik rajtad. Hangsúlyozom, hogy itt és most nem jelentéktelen emberekre, hanem jelentéktelen szerepekre gondolok. Így van a mentor is! Amikor az inas nem tudja kivédeni a támadó betörését, akkor a mentor esélye minimális. Ha egy dolgozat bíráló kicselezte a védekezőt akkor már csak rosszul dobhat: fölé, kapufára vagy a kapus lábába - ami ritka eset.

Ezt elfelejtettem beírni könyvembe. Most adjátok hozzá.

négyesből ötös

Az edzők tudják, hogy azzal is érdemes dolgozni aki 188 cm ugrik, de benne van a 199 is, de több nincs és soha nem is lehet. Ismertem néhány kiváló másodosztályú kosarazót, akik sorsdöntő meccesket nyertek a másodosztályban, de soha egy épkézlább percet nem hoztak össze az elsőosztályban. Néhány másodosztályú csillag, meg sem próbálta az első osztályban, hiszen tudták, hogy ott van a helyük.

Tanításom során megtapasztltam, hogy van néhány diák aki csípőből hoz egy hármast, de esélye sincs a négyesre. Bármennyit is dolgozna, sosem jönne neki össze. Láttam kiváló középiskolai tanárokat akik az egyetemi előadásukon pocsékak voltak. Láttam félelmetes vállalat igazgatókat, akik két érthető mondatott nem tudtak kinyögni a katedráról.

Van zene tehetség és súlyemelő tehetség. Ezt csak a szülők nem tudják, hiszen mindenhol elvárják a gyermektől... Mindössze oda akarok kilyukadni, a "súlyemelésen belüli korlátok" is léteznek. Lehetetlen és fölösleges, mind a diáknak mind a tanárnak erőszakolni a "négyesből ötöst".

amit nem eszünk meg, de nélkülözhetetlenek

„Az étel életben tart bennünket, de a mítoszok azok, amelyek értékessé teszik az életet” – írja Richard Kearney. A zárkámban felelevenednek mítoszok, amelyeket gyermekkoromban hallgattam. Ott és akkor kibírhatatlanul unalmasak voltak. Teljesen mindegy, hogy a „Mancikának volt valakije...”, "Matyi úgy berúgott...” vagy a „Sikerül a télikabátomat elcserélni egy Partizan-Honvéd focimeccs jegyre...” típusúak voltak. Ezeket csak a saját törzsében anyanyelven hallgathatod, hiszen csak ott érthetők.

„Az általunk örökölt nyelvek 95%-a 2100-ra eltűnik” – írja Jared Diamond. Ha állatok vagy növények tűnnek el, akkor a mozgalmak tiltakoznak. Nem tudok mozgalomról, aki meg akarná védeni azokat a nyelveket, amelyek valakinek értékessé teszik az életét. Senki sem siránkozik, hiszen azok megnehezítik a globalizált iskoláztatást.

Arra senki sem gondol, hogy az anyanyelven hallott mítoszok megkönnyítik a tanulást. Ha lenne lehetőségem, akkor azt javasolnám, hogy a kötelező nagyvilágnyelv vizsgapártiak, inkább vizsgálják mindenkinek a törzséből hozott értékeket (morális normákat), hiszen annak nyomán látszik a ki-mire-képes.

A hatvanas években Amerikából érkező játékmozdonyok és versenyautók a vitrinben kötöttek ki. Arra voltak jók, hogy a rokonok és ismerősök mondhatják: bezzeg Amerikában. Sosem játszottam gyári készítésű játékkal. Magy élvezettel játszottam a géczinovákmátraipáncsics nevű reszelt gombokkal. Ha az amerikai gyárakban gyártott bádoghulladék helyett dédnagyapám történeteit hallgathattam volna a visszajöveteléről, bizonyosan mást prédikálok a nyolcvanas években, mint hogy kinn maradt lánya ajándékai díszítették a vitrint.

ilyen volt az ember

Hároméves faim hazudott amikor megkérdezték tőle, hogy mit csinál apád. – Mi volt a gond? – Hogy mondjam meg, hogy te olvasol és arról a városi kávéházban beszélgetsz? Kétségtelen, hogy könnyebb dicsekedni apáddal, aki fogat húz, kiflit süt, birkát őriz vagy masiniszta. Nekünk, akik látványos munka nélkül keressük meg a betevőt, a legegyszerűbb mutatvány, ha többet írunk mint amennyi mondanivalónk van. Most egy igaz pálfordulás kellős közepén van a kávéházban diskuráló mesterségem.

Bő tíz évvel ezelőtt blogomban megírtam egy előadásom történetét.

Pálforduló című előadásom nem különbözött a többitől, mégis a légyzümmögést is lehetett hallani. Laza kezdés egy idézettel: „Ha én ördög lennék, és kapnék egy megbízást egy még nagyobb ördögtől, hogy tegyem tönkre az Isten által teremtett világot, pontosan azt csinálnám, amit most az ember: siettetnék. Gyorsítanám a fejlődést, az élményeket, az információkat, a történéseket, az érzelmi hatásokat, és mint tehetséges Sátán, pörgetni kezdeném a világot. És addig pörgetném, amíg ennek a pörgésnek a sebessége meghaladja az emberi agy élmény-feldolgozási képességét, az emocionális teherbírását. Amíg minden tönkre nem megy.” – írta Popper Péter, Miért siettél, ha elmaradtál? című írásában. Utána egy kis történelem a régmúltból: „…Saul Damaszkuszba ment, és a fényélmény alatt megtért, és a kereszténység nagy térítő apostola lett…” Utána példa a közelmúltból: „…Cassius Clay az Ohio folyóba hajította az olimpiai medált, mikor egy Louisville-i étteremben méltatlanul fogadták, és később vallást is változtatott”. Még egy pici adag a műfajomból: „Az identitást inkább rákényszerítik az emberre, mintsem rábízzák a döntést.” (J. March) Elődásom csattanója mi más lehetett volna, mint: „Az ember csak azokat a dolgokat ismeri meg, amelyeket megszelídített – mondta a róka”.

Azt is el tudom képzelni, hogy Saul két évezreddel ezelőtti útja idejében is ilyen volt az ember, és azt is, hogy ma is ilyen. Most, amikor teljesen átadjuk magunkat a mutogatható teljesítménynek, ki kell találnunk olyan teljesítményt, amit gyermekeink büszkén elmondhatnak. Ha a gyermek azt mondja: – Apám hetente megír egy cikket, amelyet többszázan idéznek – akkor minden stimmel, hiszen apám pörög. Senki sem fogja megkérdezni tőle, hogy apád mikor olvas, beszélget, vagy Urambocsá! csak ül a kávéházban és spekulál.

buta vagy bolond

Aki nem emlékszik saját születésnapjának dátumára az nagyon buta. Aki nem tudja, hogy ki írta a Háború és béke regényt az csak simán buta. Ilyen egyszerűek az iskolák elvárásai. De mi van azokkal, akik másként emlékeznek az öregek mondására?

Tudod mit mondtak annak idején az öregek: Csak rosszabb ne legyen - írja Tini. Vígasztal! Szép tőle. Visszaírom neki: Majd rólunk is ennyi emlékük marad utódainknak. Vígaszatalom. Nem szép tőlem. Több mint harminc évvel ezelőtt tanítottam Tininek, hogy az emlékek hiányzó részeit egyszer így egyszer úgy egészítjük ki. Az emlékezés nem olyan mint a számítógép memóriája, hanem képzelettel dúsított rekonstrukció́ vagy konstrukció́. Mindenkinek van furcsa példája amire az ott és akkor lévők másként emlékeznek.

"Visszaemlékszünk például egy döntő kosárlabdamecsre, amelyen négy pontot dobtunk, bár ez a szám évek múlásával talán tizennégyre is nőhet. Ugyanakkor nővérünk meg is merne esküdni rá, hogy az egész mérkőzés alatt a csapat kabalaállatának öltözve hódjelmezben sétáltunk a pálya szélén" (Mlodinow 2014:92)

Azt sehol sem találom, hogy miként szökhetünk meg hamis, képzelettel dúsított emlékeinktől.

A mestersége intelligencia tudásbázis feltöltésénél csínyán kell bánni az emlékekkel. Gyorsan hozzáadom: csak fogalmakat gyűjtünk sosem történeteket. Azokat a fogalmakat amelyek itt és most írják le az akkori döntéseit. Az, hogy sok évvel ezelőtt miként választottál magadnak partnert, itt és most úgyis másként lesz leírható. Akkor úgy tűnt, hogy a jövendőbeli anyósod és/vagy apósod elviselhető lesz. Legkevesebben gondoltak erre akkor, de most ez lett a leg... elvárás. Akkor, úgy tűnt, hogy nem szabad elhalasztani az utolsó vonatot. Most már látod, hogy volt még utána néhány vonzó vonat. Játszadozhatunk emlékeinkkel az akkori döntésről, de úgysem tudjuk rekonstruálni akkori történeteinket. Magyarán, a tapasztalat alapú mesterséges intelligenciát is a mostani elvárásaink alapján tanítjuk. Mit is mondtak az öregek akkor? Nem emlékszem. Ez nem butaság, ez éhség és bolondság.

ahány tanuló annyi tananyag és annyi validálás

Tini huszonhárom év után egyik egyetemről átment a másikra. Kérdezi, hogy honnan az emberekben a zaklatási kedv amikor valaki el akarja hagyni a nyájat. Ha mindenki ugyanazt csinálja akkor az olyan, mint börtön. Van, aki meg akar szökni, csak nem eléggé látja, hogy hova szökjön. Ha valaki megszökik, akkor az félelmetes valamivel bír. "Ha az ember fél valakitől, akkor meggyűlöli, de folyton muszáj rágondolnia" - írja Golding. Akik bennmaradnak, azok állandóan arra gondolnak, aki át-szökött valahova.

A doktori iskolát úgy képzeltem el, mint a játszóteret. Tehát a második két évben mindenki mást csinál. Nincs útmutató se a diáknak sem a mentornak. Szokatlan elképzelés:  "ahány tanuló annyi tananyag és annyi validálás" Menet közben alakul a tananyag. Ahogy tanulunk úgy változik a tanulás.

Talán az ipar 4.0-nak egy szabályozatlan 0.0-oktatásra van szüksége ahol visszatérünk a gyökerekhez a Homo-ludenshez.

Nikola Tesla és Anton Csehov

Spekulálok, hogy mi lenne, ha Nikola Tesla és Anton Csehov ma megpályáznának egy tanári munkát valamelyik egyetemen. Túlzás, hogy spekulálok, hiszen pofonegyszerű: nem lehetnének tanárok.
A spekulálás gyorsan irányt vált és most már azon töprengek, hogy honnan számazik a tévhit, miszerint a legnagyobb elmék tudnak tanítani. Ha ez a képzelet élő akkor meg azt nem értem, hogy a tanárok kiválasztásánál mégis eltűnik. Se Pele, se Maradona sem Albert nem lettek se a legnagyobb edzők sem a leghíresebb klubelnökök. De jó lenne megérteni. De jó lenne megtudni, hogy a nagy elmék, nagy sportolók (versenyzők) és a nagy tanítók hol és mit játszottak gyermekkorukban.

 

messze az iskolától

Mindig és most is erősen kételkedem az ilyen mérésekben

Most nem is az eredmény, hanem a fogalom érdekel. Albert Bandura megalkotta a "social learning" fogalmat.  Nem találtam épkézláb fordítást, és veszem a szabadságot, és majmolás fogalmat használom. Esetleg még a karaoke kapitalizmus c. könyv nyomán... de mégsem. Marad a majmolás. Akkor meg nem értem az ábrát. A majmok nem tudnak majmolni. Azt a tanárt, aki nem tanító, hiszen csak egyolvasatú tényekről beszél, nem szabad majmolni. A tanítót, aki mentor is, viszont muszáj majmolni, hiszen nem beszél olyan tényeket amire majd valamikor vissza kell emlékezni.

A főáram azt sugallja, hogy mindenáron messze kell lenni az iskolától. Mindig, mindenhol, mindenkinek baja volt az iskolával. Tinivel arról beszélgettünk, hogy a tanárok miként mérik be egymás minőségét. Odáig jutottunk, hogy a tanárpalánták teljesítményét méricskélő a bemértről nem mer semmit mondani, de meri majmolni azokat, akik beszélnek és semmit sem mondanak. Ez olyan mintha semmit sem tudnék mondani egy csajról kivéve azt, hogy akarom-e vagy nem, de azt meg nem merem megmondani.

Játszma: Tipizált és standardizált teljesítény

A jelenségekről már sokat írtam, de lepattantam a kiadókról. Jó látni, hogy valaki publikálni is tudja: „1971-ben a 7-8 éves brit gyermekek 80% még önállóan járt iskolába. Napjainkban csupán 10%-a... a börtönben a rabok több időt töltenek szabadban, mint a legtöbb gyerek” (Bregman 2020:237) 

Tényleg senkinek sem, hiányzik, hogy a kisfiú az iskolából hazafelé "elkésik", hiszen csavarog egy kicsit egy kislánnyal. Talán, ha innen indulok, akkor közelebb leszek szomorúságom megértéséhez.

 „Az első városok és államok megjelenése magával hozta az első oktatási rendszereket. Az egyháznak jámbor követőre, a hadseregen hűséges katonára, a kormánynak kemény munkásokra volt szüksége. Mindhárom egyetértett abba, hogy a játék: ellenség... a rosszalkodó gyermekek nem körmöst, hanem tablettát kapnak” (Bregman 2020:241)

Sok okos embernek próbáltam megmagyarázni, hogy a játék és a játszma nem ugyanaz, de nem ment. Rosszul csinálom. Sehogy sem értik, hogy a homo ludens nem akar teljesíteni, és a tanulás sem a teljesítő-képző.  Az iskola a Játszmában hisz amelynek tipizált és standardizált a teljesíténye. Én a kisiskolától a legnagyobbig a játékban hiszek, ami teljesítménymentes.

Két hét múlva jön a következő félév kezdete. Ebben a félévben a Homo-ludens lesz az első előadás. Mindig igyekeztem a napi aktualitást kerülni. Most nem hiszem, hogy sikerülni fog. Bemondom: zárkánkat sokkal könnyeben viselik el azok, akiknek nem hiányzik a szabad tétnélküli játék. Játszmákat lehet teljesíteni a digitális világ zárkáiban is.

P.S:

Tudom, hogy azok akiket nyelv- zongora- foci-órákra cipeltek, jobb autót, repülőgépet, és sílécet csinálnak mint mi akik minden este a promenádon reménykedtünk, hogy azon az estén hazakísérhetünk egy kislányt.

Kolléga?

Tinivel nosztalgiáztunk a tíz évvel ezelőtti sorozatrólAbban a bő két évben sokat beszélgettünk az új kütyükről és a velejáró nyavalyákról. Az akkori leglelkesebb drukkerek ma is azok. Ők mindig az üdvöskének drukkolnak. Sosem értették meg, de nagyon akarták. Utána valami bejött valami meg nem. „Kolléga? Ö is színháznál dolgozik.” – mondta Hofi amikor egy ilyen színházban dolgozó lelkes valakivel akarták egy szintre hozni. Akkor nem voltak, most vannak (kollégák,?) akik írnak  a mesterséges intelligenciáról. Nem volt üdvözítő akkor se a mesterséges intelligenciáról, sem a vakcínáró írni. Van aki nekik hisz van aki nekünk.

"... a genetikai állományunk 60%-ban megegyezik a banánéval, 80%-ban a tehénével és 99%-ban a csimpánzéval. Hol van az megírva, hogy mi fejjük a tehenet, és nem a tehén minket? Hogy mi zárjuk a ketrecbe a csimpánzt. és nem a csimpánz minket? Mit számít az az 1%?" (Bregman, 2020: 55)

Sokan a hazudóképességre tippelnek, amikor meg kell válaszolni, hogy ki kit fej meg és ki kit zár ketrecbe. A vadász többször csapja be a vadat, a halász a halat, mint fordítva. A tizenegyest lövő játékos is leggyakrabban, hazudik, hogy jobbra lövi a labdát, és becsapja a kapust. Valaki annak hisz aki pártolja, és valaki annak, aki ellenezi a vakcinát. Vannak olyan tesztek is amelyek megmutatták, hogy a csimpánz jobban hazudik mint az ember. Mégsem a csimpánzok zárnak ketrecbe bennünket. Továbbra sem értem a világot.

Ugyanazok a drukkerek kínálták a géntérképet húsz évvel ezelőtt, mint akik a mesterséges intelligenciát két évvel ezelőtt. Nem ellenőrizni kell, hanem megtiltani kellen, hogy a drukkerek mikor mit és kinek szólhatnak be. Nem lehet, hiszen aki megtilthatná a becsapást, az be kellen, hogy csapja a becsapókat.