A színész a drámaíró és az impresszárió elváltak néhányszáz éve. A piaci kofa eladja a tojást, amit Jani bácsi tyúkja tojt. Az utcazenésznél még ma is néha együtt van a zeneszerzés a zenélés és a kalapozás. A cipő alsó és felsőrész készítő kevesebb mint száz éve vált el. Kitalálták a specializációt és ezzel növelték a produktivitást. A felsőrész specialista teljesítménye jobb lett, mint az utca legjobb suszterénak a teljesítménye.
Akik ma arra szánták rá magukat, hogy teljesítményt mérjenek néhány alap dolgot nem tudnak. Nem tudják, hogy a zenekarnak nem lenne jobb a teljesítménye, ha az üstdobos többet dolgozna. A színdarab sem lenne jobb, ha a drámaíró lejátszaná a kisgyermek, a szerelmi bánatban szenvedő, és az öregasszony szerepét is.
Semmi bajom sincs azzal, ha Polányi, Simon, Kahneman, Thaler és Taleb találmányairól prédikálok a diákoknak. Sokkal több bajom lenne azzal, ha csak saját találmányomról, a Doctus-ról prédikálhatnék. A nyűtt produktivitásra törekvő teljesítménymérők rosszabb teljesítményemet mutatnák meg ha nekem kellen mindent kitalálni és még kalapoznom is kellene a diákoktól.
„Nyakig az undorba ragadtam,
a pénz beszélt, én meg ugattam,
aztán megúntam esztelen
siránkozni az életen
s elvonultam s békét találtam
a magam önkormányzatában,
ahol angyalnak nincs helye,
de az ördög sem fekete.” (Szabó Lőrinc)
