Egy diákunk arra kíváncsi, hogy hogy milyen kultúrkörnyezetben tud magának mentséget találni az akit kellene hogy furdaljon a lelkiismerete. Egy doktorandusz ne bíbelődjön jelentéktelen részletekkel (olvasd: esettanulmányokkal!) Tehát nem piszkálom azzal, hogy vizsgálja meg "a mérhetetlen teljesítményű szervezetek" kultúrkörnyezetében miként élik túl lelkifurdalésmentesen azok, akik gátolják a változtatást.
Az akadékoskodók kedvenc szava a ‚nem’. John P. Kotter NemNem-eknek nevezi őket, és figyelmeztet, hogy minden vállalatnál akad legalább egy, de gyakran több is belőlük. Az "Olvad a jéghegyünk" című könyvében leírja, hogy a vállalatoknál tudják, hogy kik a NemNemek. Elmeséli, hogy egy vállalatnál az egyik titkárnő kitett az asztalára egy plüsspingvint, és a nyakába akasztott egy cetlit „A mi NemNemünk …” felirattal. Már aznap rákerült egy név, majd még egy, és mindenki huncut mosollyal nyugtázta magában, hogy ugyanarra a két emberre gondolt anélkül, hogy le tudná írni őket a tulajdonságaikkal.
Arra vagyok kíváncsi, hogy a bármely kultúrkörnyezetben a nemnemeket furdalja-e lelkiismerete. Úgy tűnik, hogy úgy maradok...
