Félelmetes, hogy milyen görcsösen tiltakoznak a pozitivisták a hit ellen. Bocsánat, de a tudomány axiómái az mi, ha nem hit. Nehogy már valaki különbséget tudjon tenni az axióma és a dogma között. Nem mindegy, hogy abban hiszek, hogy nincsennek boszorkányok, vagy abban, hogy nincsennek boszorkányságok, hiszen igazolhatatlanok. Abban sem hiszek, hogy vannak boszorkányságok, és abban sem, hogy a tudom igazolni, hogy hitem a boszorkányságmentes világról igaz. Ezt már csak egy spanyolfal választja el a művészetben való hit bizonyíthatatlanságát. Hiszek abban, hogy a Macbeth dráma minden boszorkánya, valós karakter, akkor is, ha nem hiszek a boszorkányságokban.
Holnap egy tudományhívő iskola doktorandáinak prédikálok egy órányit. Leheltelen elhitetni, hogy nem a tudomány az egyetlen megismeréshez vezető út. Lehetnek a doktorandák kíváncsiak olyan jelenségekre is, amelyek nem férnek bele a fizika igazolható igazságaiba. Annyira már nem fogom lerombolni a spanyolfalat, hogy látható legyen a tudomány meztelen valósága.
Olyan szívesen elvitatkoznék velük a következőről:
„Hogy is nem illan el minden reménye annak,
ki csak sületlen holmihoz tapad,
kincsek után kapzsin kutat,
s boldog, ha pár gilisztára akadhat!” (Faust)
Annyit akarok elérni, hogy ne dőljenek be azoknak, akik a mérhetetlenre azt mondják, hogy nehezen mérhető, vagy, hogy még nem mérhető, de majd, ha... Nem hiszem, hogy az lesz a jobb világ, ahol nem kíváncsiskodunk a Macbethből és Faustból kiérthető tudások iránt. Megpróbálom a „Szigorúan ellenőrzött vonatok” című filmmel kezdeni a prédikálásomat a valós problémák felismerhetőségéről.
