Egy kollégám aki nyugdíjas üzemmódban élt mutatta a naptárját: 7.00 reggeli 7:30 vissza az ágyba. Így kezdtem. Megcsörren a telefon és egy kedves hang: - Hogy vagy? Gorombán vissza: - tedd fel a második kérdést az elsőre nem tudom a választ.
Akkor most nézzük bunkóságom kórtörténetét! El se tudod képzelni, hogy a pótórákon/instrukciókon (akkor így hívták a buta de inkább kíváncsiságmentes egyetemistáknak tartott órákat - ma látom már az egyetemi tanárokat is instruktoroknak hívják az Óperencián túl, de néha innen is) kellett elmondani a százalékszámítást, tartozik-követelt, vagy a földjáradékot, hogy legyen egy kis zsebpénzed. A zsebpénzből kettősrangadókra, színházba és utána pezsgős vacsorákra jártunk hétvégére Budapestre. Qurvára rühelltük a provinciát, ahonnan szöktünk! Rühellt bennünket a provincia is meg a Népstadion is, meg a Katona és a Madách is. Sehova se tartoztunk. A valódi elitbe patina nélkül nincs bejárat.
Egy százas listán a negyvenhetedik Sinclair Lewis novellája George Babbitt-ról. A főhős egy menő ingatlankereskedő valahol, ahol a madár se jár. A százszázalékos amerikai a teljesítménykényszerben fuldoklik. Minden van csak a „régi idők fénye”, a patinás cuccok hiányoznak. A valódi elitbe patina nélkül nincs bejárat.
Az én őseim sem a görög filozófusokat olvasták unalmukban az ötórai tea után a szalonban. Őseimtól van valami furcsa de patinás, de az is lehet, hogy nem. Őseim álmodozó csóró kalandvágyók voltak, és csak ezt tudom igazolni. Ez a könyvsorozat maradt meg tőlük!
Szabó István egyik filmjéban az ezredes nem tudja feldolgozni, hogy Zsófi nővére meglátogatja. Úgy tünik, hogy most éns sem vagyok hajlamos semmilyen kedves látogatásra. Valahol elszalasztottam a semmittevő szalonok finomkodását.
