Talán igen, talán nem

a nagymester felelősége

Ingyen kínálnak filmeket. A filmet a moziban szeretem nézni, de ha nincs mozi akkor az van, ami van. Nem volt nehéz a döntés a százas listáról. Csak a nagymesterek műveiben hiszek. Egy Szabó István film: „Édes Emma, drága Böbe”, lett a döntés. Úgy kell mondani, hogy a csajokkal egyidőben érkeztem Budapestre. Láttam közelről az átképzéseket. Nagyon megvan a kép - habár személyesen nem éltem át -  amit Szabó istván két perc alatt megmutatott (a film 38-41 perce). Órvérzésig ismételni a: what are we waiting for kiejtését, és talán az üzenetét is.

Latin tanárból virágkötő, vagy pékből nehézgépkezelő. Ez volt az a korszak amikor ezerrel beindult a félelem kultúrája. Féltettük a gyermeket iskolába engedni egyedül. Féltünk, hogy a Rigó utcában nem kapjuk meg a papírokat. Féltünk attól is ha lesz betéti társaságunk, és attól is ha nem. Féltünk, ha a partnerünknek nagyobb a fizetése, és nem lesz kiszolgáltatva. De attól is féltünk, ha kisebb lesz a fizetése a miénknél és ki lesz szolgáltatva. Féltünk szerelmesnek lenni, de attól is ha nem vagyunk. Féltünk attól, hogy a szomszédnak nagyobb víkendháza, autója, vitorlása lesz. De attól is ha nekünk lesz nagyobb. Féltünk, hogy nem kerülünk be a nagy multitestvér idetelepített valamijébe. De attól is féltünk, hogy nem tudunk kimászni belőle.

Annyi a különbség Szabó István nagymester, és a halandók között, hogy ő már akkor látta, a sokaság még most sem. Felejthetetlen élmény volt, amikor egyik iskolámban Szabó István azt mondta: a diákoknak az előadás első percében azt szoktam mondani: Ha megcsinálok egy filmet, és azt megnézi egymillió ember, akkor én felelős vagyok az emberiség másfélmillió órájáért.

vissza a barlangba

„Mit állsz oly szótlan, mondd, mit borzadasz?
Tragédiának nézed? Nézd legott
Komédiának s múlattatni fog.”

(Madách)

 

Egy konferencián a társaságot elvitték a százhármincezer évvel ezelőtt élő ember barlangjába. Két dolog érdekelt. Az egyik, hogy hány évet élt az akkori ember. Erre megkaptam a választ a bemutatón: a legidősebbet 29 évesre saccolták. A másikat feltettem amikor megengedték. Milyen messzire ment innen. A válasz: úgy sejtjük, hogy harminchat kilóméteres körzetben vadászott. Meghozta a zsákmány és addig ettek amig volt.

Most, hogy én is barlanglakó lettem és csak a táplálékért merészkedek ki harminchat méteres körzetbe, átgondolom mit is kérdeznék az ősember kutatóktól. Talán az érdekelne, hogy járt az aki messzebbre merészkedett, és vissza se jött barlangjába.

Huszonévesen vagy unja az ember a barlangot vagy nem. Nem hiszem, hogy sokkal tovább kibírható... 

„Azért, hogy senkinek láb alatt ne legyek,
Nem bánom én, igen, akár ma elmegyek;
Száz mérföld a világ, erre is, arra is:
Nem bánom én, igen, elmegyek én ma is.
De ami az enyém, azt elviszem innet:
Add ki, bátya, tüstént, ami engem illet;
Add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert:
Azontúl - az Isten áldjon minden embert.” (Arany)

Úgy látszik, hogy ha közben túl messzire mentél, akkor... Akkor lehet, hogy visszajössz letölteni a letöltendődet...

 

P.S.

Azt mondja fiam, hogy neki jobb. Rezervátumban van. Kapál a víkendháza kertjében. Dehogy jobb neki... Ő is tanársegéd gyermekként született a lakótelep hetedik emeletén. Negyven évig meg sem tudta különböztetni a kapát a kaszától. Az is lehet, hogy kaszál, és azt hiszi, hogy kapál

Tini hízeleg

Mindketten tudjuk, hogy nem úgy van, de játsszuk a játékot. – Olyan stílusban ír, mint te. Sok sztori és mögé kell gondolni, különben nem érted. – Igen, ebben van valami na de ne essünk túlzásba. Nassim Taleb egy fényévnyire van tőlem.

Kétségtelen, hogy iskolánkba meghívtam néhány másként gondolkodó embert és becsempésztettem a „fekete hattyú ötletet”, de azt mind igyekeztem a világ legnagyobb gondolkodóinak a szájába adni. Kétségtelen az is, hogy hiszek abban, vagyis csak abban hiszek, hogy talán a nagyon kicsi tudja móresre tanítani a nagyon nagyot. Abban sosem hittem, hogy bármely nagyon kicsi Dávid kinyírja bármely Góliátot.

De jó lenne, ha Tini nem hízeleghetne ezzel.

Kezdő vagyok! Négyszer akkora órabért kérek

Azt is megengedhetem magamnak, hogy negyvenöt napot összehasonlítsak negyvenöt évvel!

A negyvenötéves átalag a következők:

• egy tananyag: 24x45 perc
• 45 perc tananyag: 9 slide (összesen 40-80 szó)
• 2x45 perc tananyag: négy munkanap (nem lehet kétszer annyit dolgozni naponta – be kell, hogy érjen a mondóka)

A negyvenötnapos átlag a következő

• egy tananyag: 12x45 perc
• 45 perc tananyag: 18 slide (összesen 80-120 szó)
• 1x45 perc tananyag: nyolc munkanap (nem lehet kétszer annyit dolgozni naponta – be kell, hogy érjen a mese)

Tehát, a diáknak ugyanarról a tananyagról fele annyi időt lehet beszélni, ha nincs meg a személyes kapcsolat. Mondjuk tovább anélkül, hogy látnánk a pofákon: lasíts! gyorsíts! Négyszer annyit kell dolgozni azon, hogy felkészülj. A termelésszervezők azt mondanák: hát igen, ezt hívják tanulási görbének. Tízezer óra után lehet, hogy a távoli diák okítására is fel tudok készülni negyede annyi idő alatt, mint most. Egy baj van. addig a lakbér és a kajabér nem fog negyede annyiba kerülni, ha az órabérem negyedére csökken.

Most ismét kezdő lettem. Na ez fura! Tudtam, hogy a kezdő nagyobb órabérből képes eltartani magát és a rászorultakat, de... Hogy is volt ez kezdő tanárként?

Hőhullámok

Ha tudtál külföldön akkor tudhatsz belföldön is autót vezetni – mondták a bürokraták. Így kisebb összeg befizetése után megkaptam a jogosítványt limuzin vezetésére. Se nem biciklire, sem traktorra, hanem ugyanarra amire külföldön volt. Néhány évvel ezelőtt a körzeti orvosnénit éppen a hőhullámzás (külföldön: klimax) kínozta amikor hosszabbítást kértem. Nem adom – mondta. Lesz@rlak – mondtam – úgysincs pénzem autót venni.

Nem így van a titulussal! Ha tudós vagy külföldön, akkor abból nem következik, hogy belföldön is. Néhány bürokratának hőhullámzása lett amikor az mondtam, hogy 1983. április 4-től tudós vagyok. Lemondtam a jogosítványom elfogadtatásáról. Múlt az idő, és néhány évvel ezelőtt láttam, hogy találtak megoldást. Most már írhatnám DSc (külföldön), de ugyanúgy nem kell, mint az elmúlt néhány évtizedben. Ez se pontosan így van, hiszen néhány felület nem enged be, ha nincs semmi odaírva abból, ami megengedett.

Ha tudtam tanítani (full professor jogosítvány) külföldön, akkor abból nem következik, hogy tudok belföldön is. Az előző két esethez képest, itt még nincs megoldás. Se sima elismerés, mint az első esetben, sem majdnem-elismerés, mint a második esetben. Legalább nem lesz se gyakrabban sem ugyanannyiszor, mint anélkül senkinek se hőhulláma.

 

P.S:

A második esetnek van egy pikantériája. A DSc megszűnt külföldön. Azt csiripelik a verebek, hogy nemsokára belföldön is meg fog szűnni.

a jó pálinka és jobb pálinka

A profi fizikusok tudják, hogy csak az idő és a távolság mérhető. Velük van legkevesebb dolgom. Mostanában néhányszor kibújt a szög a zsákból. A munkámat eddig sem lehetet mérni. Mindig egy alku volt: ezért ennyit. Most az történik, hogy a régi alkuk sehogy sem stimmelnek a mostani munkámmal. Ezért már nem annyit, hanem semennyit, hiszen a munkám megcsinálhatatlan másként. És mennyit adsz azért, ha megmondom, hogy megcsinálhatatlan? EZ MÁR EGY MÉRÉSMENTES ALKÚ

A nyolcvanas évek vége felé (informatika filozófia) iskoláimban kezdtem a pszichológusokkal próbálkozni. Piaget, a gurujuk mérte, hogy a gyermek valamennyi idő múlva milyen távolságra van valamiben önmaga korábbi állapotához. Eddig minden OK. A baj akkor kezdődik, ha tetszőlegesen kiválasztjuk, hogy az bilirejárás, vagy színek felismerése az amiben eltávolodot a gyermek. EZ MÁR EGY MÉRÉSMENTES ALKÚ. Mások vagy elfogadják, hogy abban kell-e bizonyos időn belül távolabb lenni, vagy másban. Itt befejeződött a vita, hiszen elmentek a korreláció számítás felé.

Likert volt a másik guru a pszichológusoknak. Ott meg azt nem tudták feldolgozni, hogy az egy és a kettő közötti távolság nem ugyanakkora, mint a hat és a hét közötti. Ez a két dolog már látványos volt a "market research" (BZ fordítás: kísérletezés a kereslet vizsgálatban) műfajban. Amikor a nyolcvanas évek derekán a "research" (kísérletezés egy hipotézissel) fogalom kiszabadult a palackból, akkor már nem volt visszaút.

Ahogy a matektanár szokta mondani: most vegyünk egy konkrét esetet y=sign(x). Nem vagyunk matekosok, így a mi konkrét esetünk legyen: a jó pálinka és jobb pálinka között mekkora a távolság? Ne ökörködjünk a Likert skálával. Tudjuk, hogy mindenki tudja, hogy ott és akkor neki jobb a „jobb pálinka”, mint a „jó pálinka”. EZ MÁR EGY MÉRÉSMENTES ALKÚ Nekem most ez a legjobb pálinka és nagyívben lesz@rom, hogy mit gondol az átlagos pálinkaivó és a pálinkaivó és nemivó fókusz csoport.