Városi legenda vagy sem, mindegy: talán Esterházy mondta egyszer, hogy Adynak elég bármelyik publicisztikáját kinyitni, és máris a mában érzi magát az ember. Nem tudnék jobban fogalmazni, tehát ellopom. Talán ide sorolhatnám még néhány orosz írót is, de Adyról és róluk az utóbbi időben túl sokat írtam, Most Umberto Eco került az asztalomra, és ő is a mába vitt bennünket.Nehéz közönyösen nézni arra, ami nem a tiéd. Vagy lenézel a saját helyedre, vagy felnézel az elérhetetlen magaságba. Ami nem az enyém arról nem mondhatok le és nem is veszíthetem el. Mi kispolgárok keményen szolgálunk a betevő falatért, de sosem vagyunk senkinek szolgája. A kispolgár nem engedheti meg magának azt, amit megenged magának. Az éppen elegendő pénzért dolgozó, de nem bármit bevállaló kispolgárok egyik típusa a művész. Ismét piszkálgatom a kispolgár által művelt művészet jelenséget. Nincs más út, mint vissza Eco-hoz. A műalkotás és a műélvező viszonyában az egyértelműséget elképzelhetetlen.
„Manzoni úr, összefoglalná tíz szóban a regényét? – Lássuk csak: ketten szeretik egymást, nem megy, aztán mégis... – Ez tizenegy volt, de mindegy, majd húzunk belőle. Tehát szerelmi történet? – Nem egészen... – mikor gondolja ki, hogy miről ír? – Hát az attól függ. Gondolkodni mindig gondolkodom. A gondolkodás egyenlő az élettel.” – írja Umberto Eco.
Jön a vizsgaidőszak. Ismét magamra uszítom a többséget. – Mit vizsgálunk a vizsgán: azt, hogy bevette-e a gyógyszert, vagy azt, hogy változott-e az állapota? – szoktam faggatni kollégáimat, akik művészetmentes (egyolvasatú és egy helyes válasszal lerázható) kérdéseket adnak a diákoknak. Hangosan, vagy a bajuszuk alatt lehülyéznek. Úgy járok, mint Manzoni úr. Nem tudom a választ, amit a diákoktól akarok hallani, de ha meghallom akkor tudom, hogy csináltam-e valamit ebben a félévben. Ilyenek vagyunk mi kispolgárok – dolgozunk, némi alamizsnát is kapunk, ami felett költekezünk anélkül, hogy mindenki által átlátható produktumunk lenne.
