„Nincs már időm arra, hogy a középszerrel bíbelődjek. Nem akarok olyan meetingekre járni, ahol lángra lobbant egók masíroznak. Felzaklatnak az irigykedők, akik éppen azokat próbálják meg tönkretenni, akiket a legjobban csodálnak, amikor megkívánják a helyüket, a talentumukat és a szerencséjüket… emberi lények közelében élnék inkább” – Mário de Andrade
Sosem értettem, hogy egyetemi oktatónak mire jó az "office". Akármilyen szűkös lakást béreltem mindig volt egy íróasztal. Az "asztal" amin megírtam, amit megírtam, mindig valamelyik Grand Hotleban, vagy az egyetem pincéjében, padlásán vagy utcasarkán a "kávézóban" volt. Nagyon sokezer óra tanítás előtt a "home" a Grand Hotel szobája volt.
Most egyik sincs. Van egy asztal. Előttem, melletem könyvek. Csak a miliő hiányzik az alkotáshoz.
Most látom, hogy nincs is pálinkáspoharam. Sosem kellett pohár, hiszen volt a kávéházaknak.
Holnap megpróbálom másként. Felveszem valamelyik ingemet és berakom a mandzsettagombokat. Felveszem valamelyik bőrtalpú cipőt is. Talán... Talán szebben össze tudom majd pakolni a tananyagokat. Az új se nem home-ban sem az office-ban nem fog megszületni. Lesznek még Grand Hotelek!
Sosem gondoltam, hogy ennyire a tradíció áldozata vagyok.
A napokban összevitatkoztunk Tinivel. Azt mondta, hogy a hajózás indította el a globalizációt. – Ha úgy lett volna akkor most a doktori iskolák felsőfokú portugál nyelvvel kínoznának.
Két évtizeddel ezelőtt amikor megnéztük az "Ilias" keretrendszert, azt mondtam hogy ez egy buta adatbázis és semmi más. Úgy sejtettünk, hogy ennél tudunk jobbat: egy okos, tanulási utat követő, nem-szekvenciális tartalomkezelőt. Nem úgy lett! A marhaságunk csúcsa az volt amikor pénzt adtunk arra, hogy levédjük találmányunkat. Senki sem lopta el, hanem az Ilias helyett hoztak az óperencián túlról egy ugyanolyant.
Nekirugaszkodtunk másodszor is. Semmi más sem kellett, mint angolul megírni egy nem angol anyanyelvűnek, hogy mit jóslunk 2020-ra, és arra az állapotra valami működőt kitalálni. Nem nyertünk. A bír(ál)ó üdvöskék sem találták ki, hogy 2020-ban a Britek kilépnek, de ott hagyják az angol nyelvet, bezárnak a repterek és iskolák. Majd egyszer megértjük, hogy a tudomány nem a nagy jövőképek megrajzolásáért kapja a rengeteg pénzt. Mi sem találtuk volna ki. Viszont mi olyan dolgot akartunk csinálni, a 2020-as horizontra, amely most működhetett volna.
De jó, hogy nem nyertünk. Ha nyertünk volna akkor most boszorkányságért üldöznének. Dehogy tudtam, húsz évvel ezelőtt, hogy ma mi lesz. Én tévedésből találtam el, hogy kell majd egy táv(olléti) oktatás. Kollégáim tévedésből hittek nekem.
Most töltögetem az óperenciántúli keretrendszerbe az adatokat amelyeket szekvenciálisan kell egymás után rakni. Néha beleolvasok egy könyvbe, hátha egyszer megértem a golobalizációt. „Majdnem mindenkinek van egy barátja ismerőse, munkatársa, aki ebben a pillanatban utazik valahova, vagy érkezik haza és hozza magával az új lehetőségeket" – írta Arjun Appaduraj negyedszázaddal ezelőtt. Ha megértem majd visszaírok valamit Ardzsunnak.
Hát, most se Arjun se én se diákjaim, nem utazunk sehova. Pakoljuk cuccunkat egy globális keretrendszerbe.
A nyolcvanas évek végén diákjaim a La Fontaine csúfnevet adták nekem. Metaforáim, irodalmi hivatkozásaim és vicceim nagyon furcsa jelenség volt abban a korban, ahol már alig akadt néhány idősebb kollégám, akitől ilyen stílust láthattak. La Fontaine fura alak volt. Azt se mondhatnám, hogy semmi sem vállalható az ő karakteréből, de azt se, hogy minden. A városi legendákból összetákol kép a mesemondóról hihető, tehát az antipozitivisták nem kutakodgatnak tovább. Széphistóriái sok helyen kiverte a biztosítékot. Amikor erről beszélgetek ismerőseimmel, akkor azt mondják: te azt sem akarod megbántani, akit meg akarsz bántani. Tudom, hogy jelenségeket mutogatok, de azt is tudom, hogy sokan felismerni vélnek mögötte egyedi esetet egy ott és akkor főhőssel. Igen, a laza emberek rá sem hederítenek az esetleges feszes belemagyarázásokra. Állítólag La Fontaine élete vége felé kiengesztelte az akkori hatalmat és lemondott széphistóriáiról. Nem kerültem még olyan helyzetbe, hogy valaki valamit adna, ha lemondanék néhány korábbi gondolatomról. Sose tudni, talán én is visszavonnék valamit, de az is lehet, hogy mindent.
Egy XI. kerületi bérelt lakásban történt meg az első megvilágosodás: klasszikus tanításra szabott szekvenciális tananyagból lehetetlen nemszekvenciális tanítótól távol tanulásra is alkalmas tananyagot kicsikarni. A gondolkodás nem szekvenciális! Tehát a tanulás sem. A tanuló saját tanulási útját bejárva tanul. Nyolc év tapasztalat után írtunk egy kézikönyvet. Néhányan figyelmeztettek bennünket, hogy ne merjünk ezzel kollégák elé kiállni. Sejtheted. Kiáltunk. Egy tucatnyi egyetemről megérkezett kéttucatnyi tanár és beültek az iskolapadba. Ugyanúgy viselkedtek, mint a diákok: valaki figyelt valaki a mobiltelefonnal fontoskodott. Valaki megértette, valaki nem. A legjobban figyelő a végén annyit mondott: Értem! Eldobom a tankönyvet és bediktálok a gépírónőmnek tizenkét egypercest. Utána majd kiderül... Ennyire jöttünk mi is rá a tizenkét év alatt: Dobd el a régit!
Megcsináltam az első egypercesemet, amelyből két perc lett – két hét meló. Talán, ha két hónapom lett volna rá akkor egyperces is lehetett volna. De nagyon messze atól akiről csúfnevemet kaptam.
Utána már minden úgy megy ahogy Egri Lajos írta. Viszed tovább a történetet. Nagyjából fél év kemény meló. Nem fenyegetem tovább az újoncokat: nem akarok túllőni a célon. A tanítótól távoli oktatásban mindenki úgy csinálja, ahogy fel van készülve! Ne veszítse senki az időt se a technikai háttér, se La Fontane, sem a story-line megtanulására.
P.S:
Az említett kézikönyv, nem is kézikönyv, de a vevők azt kértek, amit mi nem tudunk írni. Igy kezdődött: „úgy tett, mintha gondolkodnék, de én láttam, hogy felületesen és lomhán csak képeket vonultat el a szemei előtt s azokat nézi”. (Füst Milán)
Többször megírtam és talán még többször elmondtam, hogy nem a kedvenc olvasmányom, hiszen nem értem. Mégis mivel annyi ember érti, akkor talán ez által fel tudom dobni mai világkép-mutogatásom „kimondatlan konfliktusát”.
„...a törökmézes ember megfogja a kis bárdot, s amennyit a nagy darab fehér, mogyoróval spékelt masszából egy ütésre le tud belőle hasítani, az egy krajcárba kerül.” (Molnár 1902)
Távol a tanártól, avagy lánykori nevén távoktatás, huszonegy év után ismét az asztalomra került. Ceruzával felvázolt forgatókönyv, és polcomról három könyv. Az egyik könyvben harmincnyolc oldalon leír mindent, amit ebben a félévben a doktoranduszoknak tudni kell egy tananyagból. A félév másik két tananyagából is van húsz-harminc oldalnyi olvasmány. Ma világ bármely tanára, de a legjobb tanítói is is ezeknél a szövegeknél rosszabbul képesek elmondani. És itt jön a nagy kérdés: inkább egy jó tanító, aki rosszabb a három kiválasztott szerzőnél, vagy olvasni jó szöveget otthon a fürdőkádban? Egy pici szőr került a levesbe! Ebben a híg fos kézikönyv lavinában a diáknak semmi esélye megtalálni azt a „háromszor-harmincoldalnyi” szöveget, amit muszáj elolvasni. Ezt csak a tanító aki rosszabb a három kiválasztott szerzőnél tudhatja levenni a saját polcáról.
„Tudta jól szegény feje, hogy ha el akarják tiltani, hát el is tiltják, s minden cukorkészlete ellenére nem tud oly édesen mosolyogni az előtte elhaladó tanárokra, hogy azok benne az ifjúság ellenségét ne lássák.” (Molnár 1902)
Amikor majd a tanárok akik óperencián túlról jött szakácskönyveket kínálnak, kiutálják az utolsó tanítót, akkor ott valahol a tanító szakma vége felé "két krajcár lesz a törökméz”. Két krajcár fog kapni az, aki egy szempillantás alatt leveszi a polcáról a „háromszor-harmincoldalnyi” szöveget.
„Hát ha már ezentúl minden két krajcár, hát adjon két krajcárért törökmézet.” (Molnár 1902)
Néhány perc az állomástól az Egyetemig elegendő, hogy minden lényegeset megtudjak. – Rengeteg embert kirúgnak a gyárból – panaszkodik a taxisofőr. Majdnem Nassim Taleb és a törékeny globalizáció ugrik ki belőlem, de visszatartom és egy egyszerű magyarázattal rukkolok elő. Ha a pékek nagy többség a legolcsóbb molnártól vásárol lisztet, akkor a drágább molnárok kisebb mennyiségre állnak be. Ha bedöglik az olcsó molnár, akkor már hiába rohannak a pékek drágábbhoz. Be kell csukni a kemence ajtót.
Ma délelőtt új diákokkal kezdtem ezt a félévet. Elkezdetem prédikálni, és nemsokára jött a meglepetés. Az egyik diák beszólt.
... hogy ő kérdezne valamit. Mi van? Hol vagyunk? Nem idomításon vagyok, ahol, ha helyes választ adok akkor kapok egy csokit.
... hogy ő nem érti. Ne dicsekedjél mások elött azzal, hogy nem akarsz majd tanulni is. Ez iskola! Itt van prédikálás és utána sok olvasás. Ée akkor sem biztos. Valaki megérti valaki nem.
A tananyag az úgy van összerakva, hogy csupa újdonság. Fizettél, és kapsz valamit, ami neked nincs. Sose adjál pénzt azért amid már van. Mi köze a szükséges új tudásnak ahhoz, hogy te érted-e vagy sem.
Valahogy túléltem a váratlan beszólást. Folytattam a prédikálást. Több kérdés nem volt. Kezdték érteni, hogy iskolában vagyunk, ahol valaki, aki tudja elmondja azoknak, akik meg akarják tudni.
Ahogy haladtam a lényeg felé, úgy vesztettem el az odafigyelőket. Már csak egy maradt talpon, amikor bemondtam, hogy vannak, akik azt hiszik, hogy a világban minden rejtvény, aminek vagy már tudjuk, vagy majd megtudjuk az egyetlen helyes megoldását. Innen már nem volt vissza út. Nem is kerestem. Ők sem! Ők hisznek abban, hogy mindenre van egyetlen helyes megoldás, csak én olyan buta vagyok aki ezt nem tudja. Csak pozitivizmus van.
Azóta is azon gondolkodom, hogy megérdemeltem-e a mai ebédemet és vacsorámat.
Néztem egy drámát, ami nem dráma. Senki sem játszott protagonista szerepet. Se az író sem a rendező nem tudtak megszülni egy karaktert, aki szerethető. Félek az ilyen „művészektől”! Akik megfélemlítenek attól csak félni tudok.
„Arról fogja tudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet van köztetek” (JÁNOS 13:34, 35). Magától érthető, hogy minden vallás alapja a törődés embertársainkkal. A törődés embertársainkkal (amor proximi) feltétlen. De az is lehet, hogy van egy feltétele: ne félemlits meg. A műhelyben a mester, az inas, az udvari bolond, a fenegyerek és a segéd is odafigyel egymásra. Ha bárki bárkit bármikor bármivel megfélemlít akkor szerethetetlené válik.
Legyen bár prófétáló tehetségem, Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt, Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak, Ha szeretet nincs bennem, Mit sem érek (Pál apostol első levele a korintusiakhoz)
Sörözés mellett panaszkodik apuka: Képzeld el, a lányom lenyomott egy félévet a ranglista ötvenedik egyetemén, és egyetlen tantárgyat sem ismertek el a lista hétszázötvenedik egyetemén.
Lehetetlen megmagyarázni, de megpróbálom. A hétszázötvenedik nem véletlenül van ott, ahol van. A tanárok büszkék arra, hogy azt, amit ők tanítanak azt sehol máshol nem tanítják. Nem úgy van, csak ők úgy gondolják. Az úgy van, hogy tegnap is ma is és holnap is mindenhol azt tanítanak, ami tanítható. Ugyanúgy nem lesz szüksége senkinek sem arra a tudásra, amit kapott a ranglista első, századik, vagy ezredik helyén tanyázó egyetemen. Úgy szoktam mondani, hogy egyetlen dologra lesz szükség megtanulni tanulni. Sehogy sem tudok rászokni, hogy a divat megváltozott: megtanulni teljesíteni ott, ahol teljesíteni kell.
