Valamikor régen Csíkszentmihályi a munka valóságban, zseniálisan látta meg a problémát. Utána méregetett és megszülettek, a Flow, Unalom és Szorongás. Kialakított egy konceptuális modellt. Mintzberg friss valóságot látott gondolkodott és megírta:
„Ez megkönnyíti a dolgozók betanítását, ám arra nincs garancia, hogy az érdeklődésüket is sikerült fenntartani, munkájuk könnyen unalmassá, az ellenőrzések nyomasztóvá válhatnak.” (Mintzberg, 2019:47)
Nekem is úgy tűnik, hogy abban a világban, ahol bárkit, bárki, bármire betaníthat, együtt jár a két antiélmény. Nos, „nincsen rózsa tövis nélkül”, szól a mondás. Itt most, amit Mintzberg megértett, azzal az a baj, hogy csak két tövis van: unalom és szorongás.
Amikor a Grand Hotel teraszán kipakolom azt a csúnya dobozt, hogy halmozzam a kávézás élvezetét, mindig az újaimra ragad az a celofán és szörnyen tud idegesíteni.
Amíg azzal kínlódtam, hogy megszabaduljak attól, ami nem élvezet, addig Tini a közepébe vágott: Kirúgtak! olyan vagyok, mint te. Eleinte azt hittem, hogy egy kicsit, de most már látom, hogy nagyon. Közben rágyújtottam és flegmán csak annyit mondtam: Akkor ilyen leszel tizennégy év múlva, mint én most. Mindig megszöksz, ha csak celofán levétel marad. Nem rossz. Nekünk fontos a méltóságunk is.
A Csikszentmihályi-modellben tövises-rózsa van. Mintzberg modellben tövises-tövis van. Tini munkája is csupa celofán volt.
