Van a pingpong a tenisz a tollaslabda meg a röplabda, amelyeknél az ellenfelek között van egy háló. A légritkább eset, hogy az ellenfelek elgáncsolják egymást. Ezek közül a röplabdának van még egy előnye, nevezetesen az, hogy a háló két oldalán, és a kispadokon több játékos van, és ha egyiknek nem megy, akkor megy a másiknak. Ha ehhez hozzáadjuk még azt is, hogy az első két sportág a pingpong és a röplabda, amelyből ötvenöt évvel ezelőtt láttam világsztárokat, akkor már nem nehéz rájönni, hogy a röplabdát szeretem leginkább nézni.
Szóval, a mostani budapesti röplabda EB-ről a fenti kép (valahol a harmadik-negyedik sorban ültem) emléke és Márai Sándor Halotti beszédje jött be
"Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat"
Nem szoktam, soha pocskondiázni senkit sem olyan jelenségekért, mint a felejtés, amelyek kikerülhetetlenek. Baromság mocskolni valakit a kisebb-nagyobb múlt-torzításokért. Azok ugyanúgy kikerülhetetlenek, mint az eső, ami ráhullik a nyitott röplabdapályára. Valamivel kíméletesebb vagyok a felejtés és vagy torzítás iránt mint sokan. Nem baj, ha valami az életbe bevillant egy pici múltat. Akkor jó, ha csak nagyon ritkán.
