Tegnap este elpusztítottuk mind a százhatvanhárom kalóriát és utána kimentünk a szálóda teraszára elszívni néhány kalóriamentes cigit. Még csak két napja vagyok itt a kövérek között, de a személyzet már elterjesztett rólam ezt-azt. Jött a kérdés: – Tudsz valamit erről az új műfajról? – A környékbeli kis nyelveken megjelent írások közül az elsőket tényleg én írtam, de Moliere egyik színdarabjában már precízen kidolgozta a karaktert jóval előbb. – Tudod, van itt köztünk egy…. – Társalkodónő – segítettem a beszélgetőpartneremnek. – De ő azt mondja, hogy… várj csak… megvan: life-coach. – Az a karakter, amit Moliere írt meg. Ő az, aki az unalomtól döglődő, de ezt kimutatni nem bátorkodó embereknek meghallgatja a kórságát és elveszi a pénzük egy jelentéktelen részét. Nem volt több kérdésük. Úgy tűnik túl egyszerűen mondtam.
Amikor sikerült a coaching szót lefordítani először a "tudásfrissítés" majd később a „bekiabálás művészete” fogalomra, nem gondoltam, hogy egy évtizedre rá félmondattal elmondom, ugyanolyan értethetetlenül mint annak idején kétszáz órában az egész műfajt.
