Dolgoztunk a Grand Hotel szalonjában, és közben ment a műúszás közvetítés. – nézd milyen egyformán vonul be minden csapat, a fejtartás, a mosoly milyen katonás. A pontozók nem bíznak abban, hogy képesek lennének pontozni bármi mást, mint az eltérést a szabványtól. – Olvastam valahol – válaszolja Tini – hogy az amerikai bakák is gondolkodnak egy kis lazításon. Lehet, hogy nemsokára nem mondhatjuk, hogy olyan szabályozott, mint a katonaság. Lehet, hogy nemsokára azt fogjuk mondani, hogy olyan szabályozott, mint egy műúszó , vagy olyan, mint egy időjárásbemondó.
A legnagyobb bizalmatlanságot a diplomáimmal és az előző munkámmal kapcsolatban éltem meg. Az utóbbi huszonhét évben senki sem hitte el, hogy minden létező szintű diplomám megvolt, tanítottam és könyveket írtam a döntéstanról. – …de azt a diplomádat nem az írta alá, aki az enyémet – jött a kifogás. – Apádét sem az írta alá, aki a tiédet – válaszoltam. Teljesen mindegy, hogy ki melyik kifogást találja. A lényeg a bizalmatlanság. Sehogy sem tudtam felépíteni a bizalmat. Hiába mondogattam, hogy soha egy szöget be nem vertem a falba, soha autót nem mostam le: csak olvastam, spekuláltam és itt-ott meséltem vagy írtam arról amire rájöttem. Próbálj ki! adj negyedórát beszélni, és negyedórát egy tojásrántotta elkészítésére. Fél óra alatt bárki rájöhet, hogy nem szakács, hanem tanár vagyok. Senki sem ment bele a javasolt kísérletbe, hiszen akkor akár kételkedhetett volna a mélyről jövő bizalmatlanságába.
„Kívülről nézve nagyon mulatságos tud lenni, amikor harmad-negyedéves pszichológushallgatók elemzik saját tudattalanjukat, már valami alakuló hozzáértéssel, de mégiscsak félig-meddig megértett fogalmakkal. A tudattalanom ezt csinálta, azt gondolja, amazt érzi. Csak egyről feledkeznek el, arról, hogy a tudattalan lényege éppen az, hogy nem tudhatunk róla” – írta tíz éve Mérőlaci. Ne feledkezzünk el arról, hogy a bizalmatlanság forrása mindig titok marad. Nem vagyunk pszichológus jelöltek, hogy felkutassuk azt amit nem lehet.
