Talán kétéves lehetett fiam amikor korosztályombéli ismerősöm megkérdezte tőle: – öcsi tudsz számolni tízig? – szerb-horvátul, magyarul vagy angolul akarod? Büszke voltam fiamra, de nem sokáig. Hamarosan megtapasztaltam, hogy minden kétéves gyerek tudja. Árnyalatok, hogy olasz, német vagy francia nyelv volt nekik a második és a harmadik. Sokkal később olvastam (Tapscott, Williams, 2007) hasonló történetet, annyi különbséggel, hogy akkor már a digitális ketyerékről szólt a fater megvilágosodása. Az én korosztályom nem volt ennyire uniformizált tudású. Voltak olyanok, akik a negyedik elemi végén sem tudtak más nyelven számolni.
Mindig szerettem csavarogni és spekulálni, és tanár lett belőlem. Gyermekkori haverjaim között volt, akit a zene érdekelte és jó zenész lett belőle. Volt, akit a békák boncolása hozta izgalomba, és jó biológus lett belőle. Volt, aki szülei megrökönyödésére, a lakásban Tesla-transzformátort készített, és villamosmérnök lett belőle.
Korosztályomból, legtöbben a környezetük unszolására villamosmérnökire mentek és semmi se lett belőlük. Akik nem mertek a villamosmérnöki felvételire menni, azok közgázra mentek, és jelentéktelen dolgokat csináltak amíg nyugdíjba nem mentek. Voltak, akik csak egyszerűen férjhez mentek. Gyermekkori ismerőseim, de diákjaim közül is, senkiből sem lett egy szervezet vezetője! Kihasználom ezt a helyet és megemlítem, hogy a néhány ezer fős szervezetben egy korosztályból csak egy juthat el a csúcsra.
Más a helyzet ma. Mindenki egyforma „Münchausen báró” a digitális ketyerék használatában, és java részük egyformán utálja a több száz oldalas könyveket. Mindegy, hogy milyen iskolába felvételiznek. Megjósolhatatlan mi lesz belőlük, de biztos, hogy jobban fogják csinálni mint mi.
