Ha két könyvem kéziratával nem tudok mit csinálni, akkor talán elkezdhetnék írni egy még közérthetetlenebbet. Elkezdtem!
I. az összkép megszülethet
1888-at írtunk, de az is lehet, hogy 1984-et. Az sem igaz, hogy mindenki írta, hiszen voltak, vannak, és lesznek írástudatlanok. Lehet, hogy 2019-et írt, aki írt, de az bizonyos, hogy január volt. Mi rossz gyerekek rajz órán azzal bosszantottuk a tanárt, hogy sötét fehér, és világos fekete színekről beszéltünk. Az irodalom órán azzal ingereltük a tanárt, hogy ha Csehovot kellett olvasni, akkor fapofával Ivo Andrić regényhősökről beszéltünk. A kibírhatatlan ének és a történelem órákról kiszöktünk az ablakon – a folyóson egy munkanélküli tanár felügyelt nehogy megszökjünk. Fizika órára néha bekukkantottunk, megkérdeztük, hogy mit csinál a szél amikor nem fúj, vagy azt, hogy mi nehezebb egy kiló toll vagy egy kiló ólom.
Leventét a jó diákot akkor értettem meg amikor Hrabal egy kisváros jelentéktelen állomásának életét leíró könyvéről beszélgettünk. A forgalmista elkezdte pecsételni a kislány combját. – De a kislány is letolta a bugyit – mondta Levente.
Itt éreztem meg, hogy sok minden van Leventében a jó diákban, aki sosem ingerelte a tanárokat. Levente, akinek az iskolában nem volt kivel rosszalkodni – én talán túl rossz voltam – úgy döntött, hogy jó lesz. Itt alakult ki egy összkép Leventéről és magamról is. Ö másként jó, mint az átlagos jó, én meg másként vagyok rossz, mint az átlagos rossz. Innentől minden lényegtelen részlet a tanárok bosszantásáról, vagy nem-bosszantásáról belefért mindkettőnk összképébe. Sosem tettünk fel egymásnak kérdéseket és főleg nem miértekkel kezdődőket.
Százharminckilenc év után találkoztam Leventével. Kiderül, hogy mindketten tanárok lettünk. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Meséltem a középiskolás korszakról. A fiatal tanárokat nézegettük, az öregeket bámultuk. A fiatalok az ellentmondásmentes logikára, az öregek az ellentmondás leleplezésére és a vele együttélésre csábítottak. „Van valami könyörtelen a logikában: az ember elmegy addig a pontig, míg premisszái és konklúziói vagy megfigyelései már nem jelentenek többet önmaguknál, átvesznek valamit abból a világból, amire a logika is hajlamos”. (Bruner 2005, 21) A fiatalok az „ott és akkor”, az öregek az „itt és most” képeket hangsúlyozták. A fiatalok olyasmit mondogattak, amit nem tudtunk, de akartuk tudni: Jurij Gagarin űrhajójának gyorsasága. Az öregek olyasmit mondogattak, amit tudtunk, de nem akartuk tudni. Nem akarjuk érteni Jagot: „S nem nyugszom, míg csak, – asszony asszonyért, – / A számadást tisztába nem hozom; / Vagy legalább oly féltékeny dühöt / Nem költök benne, mit a hideg ész / Nem gyógyítand meg.” (Shakespeare).
