Talán igen, talán nem

eltűnt az irigység

Vannak orvosok, akik azt hiszik, hogy ők sosem lehetnek betegek, és tanárok, aki nem hiszik, hogy tanulniuk is kell. Vannak bírálók, akik azt hiszik, hogy bírálhatatlanok.

Eltűnt az irigység – mondta egy „fizikus” a tegnapi műhelymunkán. – Jó nektek, nálunk nem így van, és azt saccolom, hogy sohasem lesz így, hiszen olyan dolgokat vizsgálunk (emberi döntések), amihez mindenki ért – mondtam neki kapásból. Bírálóink mindig mindent cáfolhatnak.

Hogyan válunk a bírálóink prédájává? Becsempésszük kétes tudásainkat, hiszen csak olyanok lehetnek, és a köznapi nyelven, olyasmit írunk, amiért a „fizikusok”, teljes joggal lenéznek bennünket. Néha matematikai ruhába bújtatott elemzésnek álcázott valamivel próbáljuk meg a fizikusokat kiengesztelni. Nálunk a diszciplínán túli világban, képtelenség cáfolhatóságot kizárva leírni azt amit tudunk a döntéshozó okoskodásáról. A bírálók nem szeretik azokat, akik „tiszta vizet öntenek a pohárba", főleg, ha az árulás érinti a kőbevésettnek tűnő állításokat. Bírálóink valóban bírálhatatlanok, hiszen saját fegyverünkkel lőnek ránk. Lehetetlen megúszni a konfliktusokat.

Ami ennél sokkal érdekesebb, az a műfajunk belső konfliktusai, amelynek bármilyen is a kimenetele irigységet csihol. Kitalálunk mindenféle mércét a mérhetetlenre, hogy a hierarchiai létrán mászást objektívnek csúfoljuk. Talán csak nem valljuk be, hogy a felfelé mászás más emberek alkujának az eredménye. Lehetetlen bizonyítani mindazt, amit gondolkodásunk kimenetele. Az akadémiai világ önvédelme – bezárkózása – magyarázható. A Homo Academicus sérülékennyé válik ha kilép a zárdájából.

(f)elszabadultak

Három nap alatt több mint tíz órát beszélgettünk a Grand hotel kávézójában. (F)elszabadultak inasaink, és most már nélkülünk is össze tudnak fércelni valamit, vagyis nekirugaszkodnak valamilyen vulgáris ügyességhez. Mindenki ingyen hozzáférhetett a könyvekhez a könyvtárakban mégsem lett szabad. Karl Marx jóslata arról, hogy ha a termelőeszközök ingyen elérhetők lesznek akkor az ember felszabadul, mégis csak a vulgáris ügyességekre érvényes.

Ha egykori inasainknak nincs mondanivalójuk, és kényszer alatt írnak a semmiről, akkor azt megértem. Apró alamizsnáért akár „gombot is varnak”.

Valamit nem tudok megérteni. Ha már feladja méltóságát és ír egy semmitmondót akkor, hogy nem lehet semmitmondót írni egy tisztességes dologról. Honnan a kényszer, hogy a kikényszerített semmitmondó írás marhaságról szóljon. Talán az állandóan marhasággal foglalkozók között hamarabb talál szövetségest.

 

"Menekült szegény, iszonyodva, 
hogy ezért még lakolni kell, 
én meg ott maradtam a bűnnel, 
amit nem is követtem el."

(Szabó Lőrinc) 

a parancs az parancs

Gyorsan bekapkodok néhány Kis herceg idézetet

• "Azért van jogom engedelmességet követelni, mert ésszerűek a parancsaim"

• Az etikett megtiltja, hogy a király jelenlétében ásítsanak - mondta az uralkodó. - Megtiltom. - Nem bírom megállni ásítás nélkül - felelte a kis herceg zavartan. - Nagy utat tettem meg, és nem aludtam... - Akkor megparancsolom, hogy ásíts - mondta a király. - Hosszú esztendők óta senkit sem láttam ásítani. Az ilyesmi ritka szórakozás nekem. Tessék, ásíts még egyet! Parancsolom. - Csakhogy ettől lámpalázas lettem. Nem megy... - felelte a kis herceg, és elpirult. - Hm... hm... - tűnődött a király. - Hát akkor... megparancsolom, hogy hol ásíts, hol meg...

• "Ha egy generálisnak megparancsolnám - mondogatta -, hogy változzék tengeri madárrá, és a generális nem engedelmeskednék: ebben nem ő lenne a hibás. Én lennék a hibás miatta."

Van még egy tucatnyi, de ez a három is inkább emlékeztető, arra hogy hol keresgéljenek ha meg akarják érten a parancs fogalmát. A minap három helységgel a wc-csészétől a következőt láttam:

Ismét bebizonyosodott, hogy a kisherceg nélkül mekkora ostobaságokra képesek az emberek. Mire használjam itt a wc kefét? Fogmosásra, vagy köröm tisztításra. De ha kötelező, és én szabálytisztelő akarok lenni, akkor talán mégis a cipőmet fogom megkefélni.

keres a tolmács

Mindig az első benyomás egy teremről az amikor tolongás van a bejáratnál. Jó végigmenni a teremen ahol több mint kétszáz kolléga van. A második, hogy ha a bejáratnál fülhallgatók vannak, és azt sokan viszik magukkal. Ez jó, hiszen a közönség anyanyelvén hallgathatja előadásomat. - Keres a tolmács - mondta szervező amikor megérkeztem. Ez a harmadik, de talán ez első jó hír is lehetne. Átfutjuk a bemutatómat. A tolmács bólogat. Látom nagyon készült. Két fogalommal viszont nehezen tudunk megbirkózni. A "tacit knowing" és a "tentative problem solving" Néhány perc alatt megérti mindkettőt. Figyelem a közönséget akin fülhallgató van. Jókor bólogatnak, jókor mosolyognak, és jókor csodálkoznak. Arra a mondásomra, hogy: a ti képzésetekben sem dominálnak Herbert Simon, Daniel Kahneman és Richard Thaler két szélsőséges reakciót láttam. Valakinek nagyon tetszett, valakinek nagyon nem.

49!

Mi negyvenkilenc? Talán válasz? Egy levelezésnek negyvenkilenc felvonása követhetetlen. Mindössze néhány ember, oda-oda mondogatott valamit az első levél indítójának, és néha egymásnak is. Egy sírós pofa szimbólumot odanyomtam én is – üzentem, hogy vagyok és követem a követhetetlent. Visszaírtak valamit. Huszonnyolc ismert magyar szóból álló mondatból annyit nem értek, hogy sírjak tovább vagy ne. Kolléganőmet, aki néha bevállalja a gyámoltalan öregnek a gyám szerepét, kérdezem, hogy mit kell ilyenkor csinálni. – Írni egy levelet – mondja nemes egyszerűséggel. Megpróbálok kétszáz magyar szót egymás után irkálni. Nem ment.

Inkább elmentem a kocsmába, diákjaim egy új ötletét megvitatni.

A gyerekek az találták ki, hogy egy szakértőrendszerrel vizsgáljuk meg a transzdiszciplinaritásról írt több ezer cikk egy mintáját. Gyönyörű modell alakult ki. Ismét, magunkra húzzuk a világ összes akadémiai világba feltörekvőjének a haragját.

Platón, Vergilius, Dante és sokan mások is gondolkodtak a purgatóriumról, vagyis azon, hogy lehet-e hajdani bűneinkért majd a vége után vezekelni. Ők azt állítják, hogy lehet. Ideje, hogy én is elgondolkodjak róla. Lehet-e némi utószenvedéssel bepótolni a földi szenvedésék kikerülését.

első ránézés

Hiába néztem tegnap a vonaton a szomszéd asztalnál sakkozók tábláját. Ugyanúgy semmit sem láttam, mintha egy Mozart szimfónia leírását néztem volna. Viszont, ha ránézek egy iskolára, diákra vagy tanárra, akkor mindent tudok róluk. Ha én egyszer elkezdném a hastáncot, az ugyanolyan nevetséges lenn mintha a 120 kg buszsofőré. Se engem sem a buszsofőrt nem bántanák a hastáncosok, amíg nem gúnyoljuk a műfajukat. Én is csak azokat bántom, akik a tanuló tudásgyarapodását akarják mérni. Teljesen mindegy, hogy literre, vagy köb-centiméterre. Ránézésre tudom, hogy marhaságot fog csinálni.

Az „első ránézésre tudni mindent” világbajnokai a jó írók. Van egy összképük, amelybe bármikor a valóság bármely részletét el tudják helyezni. Az utóbbi hónapokban elolvastam a legismertebb kortárs orosz írónő néhány könyvét. Íme egy összkép tőle: „A női ösztön bőkezű azokkal, akik elvesznek tőle s pusztítóan kegyetlen az adakozókkal” (Ljudmila Ulickaja)  Kíváncsiskodni fogok, hogy a nők, vagy csak az írónők, valójában elsőránézésre…