1966-ben egy néhányszázezerfős város lakásának egyik szobájában két házaspár beszélget. A másik szobában a gyermekeik, egy fiú és két lány beszélgetnek. Apu, a húgom megmutatta Lacikának – jön át árulkodva ez egyik kislány. – Mit mutatott meg? Néhány pillanaton belül apucinak leesett a tantusz: Agyonütöm ezt a lányt. Végül nem ütötte agyon. A filmet nem tudtam végig nézni. Mintha a rendező nem látta volna azokat az éveket, vagy ma közönségtaszítónak találta tovább vinni a kisfiú, akinek megmutatta, vagy a kislány, aki megmutatta, sorsát. Mivel a dühös apuka mégsem ütötte agyon lányát, ma a kislány, néhány év miniszoknya viselés után, egy nagyi, akinek akár tizenéves unokája is lehet.
Nézem itt a szállodában és a szálloda medencéjében, az elvonókúrára érkező elhízott nagyikat, és látom őket 1966-ban. Igen ők azok, akikről a film szólhatott volna. Az árulkodó nővérek nincsenek itt a fogyókúrán, ők sosem tettek meg mindent azért, hogy vonzóak legyenek.
