Semmit sem tanultam meg a Sirálytól. Már régóta nem is mesélem óráimon, hiszen nem vagyok hiteles. Nem értem, vagy nem akarom érteni az öreg sirályt. „Hatszáz méter magasból megpróbálta újra. Átment zuhanásba, a csőre egyenesen lefelé mutatott, s abban a pillanatban, hogy túllépte a nyolcvan kilométert, szárnyait kiterjesztette, és mozdulatlanná merevedett. Rettenetes erőfeszítésébe került, de sikerült. Tíz másodperc múlva száznegyven kilométeres sebességgel száguldott. Jonathan sebességi világrekordot állított fel a sirály-világban! Hanem a diadal rövid életű volt. Abban a pillanatban, amint ki akart jönni a zuhanásból, ahogy megváltoztatta szárnya állásszögét, bekövetkezett a rémes irányíthatatlanság: a száznegyven kilométeres sebesség úgy érte, mint a dinamit. Jonathan a levegőben felrobbant, és becsapódott a kőkemény tengerbe.” (Bach)
Tudtam, hogy ahova szárnyalva érkeztem onnan előbb utóbb repülés lesz. Ez a világ rendje, aki padlógázzal vesz be egy kanyart az leggyakrabban kirepül. Amíg tudtam addig szárnyaltam ezen a pályán is. Jó volt, és ezt senki sem veheti el tőlem. És most, mint már tucatnyiszor, jön a pályacsere.
„Az én jachtomra vár a tenger,/ Ezer sátor vár énreám, / Idegen nap, idegen balzsam, / Idegen mámor, új leány, / Mind énreám vár, énreám.” (Ady)
