Talán igen, talán nem

Addig jár a korsó a kútra...

Mi közöm nekem ahhoz a világhoz, ahol sokszor megfigyelik (inkább megszámolják), hogy a nagy patkány fingik-e többször a kis ketrecben, vagy a kis patkány a nagy ketrecben? De az se hoz izgalomba, ha háromszázmilliárd fingból a neurális háló úgy megtanulja a mesterséget, hogy megnyeri a békák és a kígyók fingó világbajnokságát.

Írom Tininek a régi viccet: „…Bátyám, messze van még Kolozsvár? Mire az öreg székely: - Most már messze...” És hozzátettem: Bameg, Kiöregedtem Ennek a világnak már csak ártani tudok vagy lehet, hogy már azt sem. Bertalanffy sem tudott ártani a világnak, habár valamivel több tanítványa lehetett, mint nekem. Vajon a mai robot-drukkerek vagy robot-ellendrukkerek közül hányan ismerik a műfaj egyetlen alapművének szerzőjét? Ugyanannyian mint az: „Édesanyám, kedves anyám/ Csak az a kérésem, hogy:/ Zöld-Fehér mezt, / Zöld-Fehér mezt, / Csináltasson nékem, / Zöld-Fehér mezt, sej-haj, / Fradi-címert rája…” szerzőjét. Nos, se a hatvanas évek Népstadion lelátóján, sem a Groupama lelátóján senki sem ismerte a szerzőt, és ez nem is zavart senkit.

Úgy döntöttem, hogy nem adom fel. Az öreg dominózók szokták mondani: Addig jár a korsó a kútra amíg az ember szomjas.

A robotban nincs semmi, ami által megértené a róla szóló könyvet.

A divathullámot meglovagoló ember-robotok, már majdnem lovagokat írtam, kevesebbet tudnak a robot-emberól mint a robot róluk. Talán nincs mélyebben, mint amikor a „business intelligence” és az „artificial intelligence” közösül a buhera nyilatkozatában. Értem én, hogy néhányan gyors hasznot akarnak húzni az új divathullámból, de talán mégis kellenek korlátok. Bizonyos, hogy a MI javíthatja a termékeket és a folyamatokat, és jobb döntéseket hoz majd a főként láthatatlan feladatok meggyorsítására. A MI technológiák nem helyettesítik az emberi lényeket, hanem növelik képességeiket, ott, ahol lehet. A MI automatizálhatja a jól-strukturált és ismétlődő munkát.

Felejtsük el a divathullám haszonlesőit, és vizsgáljuk meg azokat, akik megértették az új játszmát. Abból, hogy valaki tudja egy játszma szabályait nem következik, hogy tudja játszani is, de az sem, hogy tud bíráskodni.

A robotban nincs semmi, ami által megértené a róla szóló könyvet. Úgy is mondhatnám hogy a robot-ember (Bertalanffy nyomán) nem érti saját elméjét, hiszen nincs neki. Az ember-robot sem érti saját elméjét, még akkor sem ha van neki.

Szexuális zaklatás a robot-munkahelyen

 Abban az évben amikor apám született, indultak a burleszk filmekkel, és már tíz évre rá Oscart kapott a "Kövér és a Sovány". Ma eladhatatlan ez a humor. Talán itt most eladható lehetne a sovány és a kövér. De lehetnénk eredetik és azt is mondhatnánk a két sovány. Két kövér ne legyen! Valami eredeti celeb műsor kellene. Talán mégis a két kövér robot-celeb legyen, hiszen olcsóbb a celeb-csinálónak ez elhízott celeb-jelölteket felhizlalni, mint a soványakat lefogyasztani.

Ha nem tudok kiflit sütni, akkor veszek a péktől, aki tud. Valamikor így működött a tanítás is. Valaki meg akarta érteni a döntéshozó okoskodását, akkor adott nekem pénzt és én egy zsúfolásig telt teremben átadtam a tudást, ugyanúgy, mint nekem a pék a kiflit. Ma másként van. Úgy raknánk az asztalokat ahogy tizenéve a pekingi operában, és egy évre rá az AoM konferencián Anehaimban, láttam. Úgy, mint ahogy a kocsmában vannak. Kerek asztalok vannak, amelyeket elfoglal egy-egy robot-asztaltársaság. Nem úgy van az, mint régen, hogy van színpad, és a passzív tudatlan figyelő meg csak ül és bámulja a profikat. Az egyik kövér robot-celeb mesélhetne valamit a jövőről amikor a robotok csinálnák a robotokról teljesítményértékelését. A kerekasztaltársaság meg aktívan lesz@rná a dumáját. A másik kövér meg bekiabálhatná a begyakorolt spontán kérdést: lesz-e a jövőben szexuális zaklatás a munkahelyen, amikor majd a robotok unatkoznak. A robotok keresnék a választ kis kerekasztal csoportokban. A közönség kimunkálná az elképzelését a robotok szexuális zaklathatóságának a ki-be programozásáról. A két kövér addig aktívan lesz@rná az aktív fizető robotközönséget aki része lenne a műsornak. Csak nehogy az egyik kövér Robot-celeb unalmában zaklassa a másik kövér Robot-celebet.

A tudásháttér tudásháttere

Umberto Eco volt az egyetlen ember aki olyant írt a meglévő tudásháttér bemutatásáról, amelynek megvan a belső konzisztenciája. Ha beírom a keresőbe a "research method" és "literature review" és "Umberto Eco" akkor háromezer találatom van. Ha csak azt írom be, hogy "research method" "literature review", tehát azokat keresem, akiknek lövésük sincs a műfaj egyetlen könyvéről akkor hatmillió találatom van. Egyszerű a következtetés: a jámbor közleményírónak esélye sincs eljutni az egyetlen értelmesen (olvasd: nem innen onnan összekapkodott szavak egymásmellé rakása) megírt szöveget.

Belenéztem néhány említésre érdemtelen szerző kézikönyvébe, és hasonszőrű folyóirat főszerkesztők követelményeinek leírásába. Rájöttem, hogy a tudásháttér bemutatását akár, hogy megcsinálod mindig lehet vannak benne belső ellentmondások. A gond ezzel csak az, hogy ki kell állnom doktorandáim és doktoranduszaim elé, és valami olyant mondani, ami nem égeti le a bőrt a pofámról, és nekik sem lesz káruk belőle.

A statisztikászok kimutatták, hogy rosszabb eredmények születnek az intelligenciateszteken az 1970-es évek óta.  De, jobb autók, repülök, és szatellitek születnek. Tehát a kettőnek semmi köze egymáshoz. „Nem a stressz öl meg, hanem az, ahogyan reagálsz rá.” – mondta Selye János. Talán én is így vagyok, nem a gyorsul közlekedés, de talán a lapos kézikönyveket böngésző doktorandáim és doktoranduszaim fognak megölni. Lesz@rom a hatmillió találat befolyásoló erejét.

"Nekem a következő válasz tűnik a legésszerűbbnek : ki kell választani két-három szöveget a legáltalánosabb kritikai irodalomból, hogy képet kapjunk témánk hátteréről. Azután kell szembenézni a választott szerző műveivel, és meg kell próbálni megérteni, amit mond. Utána el kell olvasni a fennmaradó szakirodalmat, majd az újonnan megismert gondolatok fényében vissza kell térni a szerző vizsgálatához. Ez azonban nagyon elméleti tanács. Valójában mindenki olyan ritmusban tanul, ahogy kedve tartja, és sokszor még azt sem lehet mondani, hogy a rendszertelen „habzsolás” káros. Igenis lehet cikcakkban haladni és változtatni a célokat." (Umberto Eco)

titkolhatom, titkolhatod, titkolhatjuk, titkolhatják...

Megértetettem, hogy titkolhatom azt, hogy 116 kg, tehát kövér vagyok. Azt az adatot senki sem láthatja - kivéve ha én itt most kiteregetem. Még csak azt nem értem, hogy ha kimegyek az utcára, ahol az emberek látnak, ott miként őrizhetem a titkot amire jogot adott a tisztviselő. 

Nos, megtudtam, hogy a következő vizsgán nem tudhatja senki, hogy ki a buta és ki az okos. Nem lepődtem meg, hiszen már hallottam a vadnyugatról, hogy a kódot, és nem a diákot  osztályozzuk. Ez így ok, de mi van ha a buta gyerek kimegy az utcára, ne adj Isten, elszegődik inasnak. Ott hogy fogja a privátjában tartani a butaságát. 

De jó nekünk, a vadnyugati tisztviselő megszabadított bennünket  a rútságtól és az ostobaságtól. De rossz nekünk, a vadnyugati tisztviselő megszabadított bennünket  a szépségtől és az okosságtól. Hajrá mediokrisztán! Itt nem lehet nekünk valami jó, de rossz sem.

padlógázzal szárnyalni

Semmit sem tanultam meg a Sirálytól. Már régóta nem is mesélem óráimon, hiszen nem vagyok hiteles. Nem értem, vagy nem akarom érteni az öreg sirályt. „Hatszáz méter magasból megpróbálta újra. Átment zuhanásba, a csőre egyenesen lefelé mutatott, s abban a pillanatban, hogy túllépte a nyolcvan kilométert, szárnyait kiterjesztette, és mozdulatlanná merevedett. Rettenetes erőfeszítésébe került, de sikerült. Tíz másodperc múlva száznegyven kilométeres sebességgel száguldott. Jonathan sebességi világrekordot állított fel a sirály-világban! Hanem a diadal rövid életű volt. Abban a pillanatban, amint ki akart jönni a zuhanásból, ahogy megváltoztatta szárnya állásszögét, bekövetkezett a rémes irányíthatatlanság: a száznegyven kilométeres sebesség úgy érte, mint a dinamit. Jonathan a levegőben felrobbant, és becsapódott a kőkemény tengerbe.” (Bach)

Tudtam, hogy ahova szárnyalva érkeztem onnan előbb utóbb repülés lesz. Ez a világ rendje, aki padlógázzal vesz be egy kanyart az leggyakrabban kirepül. Amíg tudtam addig szárnyaltam ezen a pályán is. Jó volt, és ezt senki sem veheti el tőlem. És most, mint már tucatnyiszor, jön a pályacsere.

„Az én jachtomra vár a tenger,/ Ezer sátor vár énreám, / Idegen nap, idegen balzsam, / Idegen mámor, új leány, / Mind énreám vár, énreám.” (Ady)

Hajrá Fradi,

A Groupama Aréna előtt haladt a reptérről a busz, amikor egy külföldi focirajongó megkérdezte:

– Ez a Videoton pálya?

– Nem ez A Ferencvárosé

– Az nem ugyanaz a csapat?

– Nem

– a Puskás a Ferencvárosban játszott?

– Nem, a Honvédban játszott.

– Itt a magyar aranylabdás játszott?

– Igen – adtam az egyetlen pontatlan, de helyes választ.

Nos, akinek nem tetszik a magyar foci óriási külföldi nép-szerűsége az gondoljon arra, hogy ő tud-e ennyit az Albán, Argentin, Azerbajdzsán, (ábécésorrendben indultam) focipályák történetéről?

Jelentés az elvonókúráról

1966-ben egy néhányszázezerfős város lakásának egyik szobájában két házaspár beszélget. A másik szobában a gyermekeik, egy fiú és két lány beszélgetnek. Apu, a húgom megmutatta Lacikának – jön át árulkodva ez egyik kislány. – Mit mutatott meg? Néhány pillanaton belül apucinak leesett a tantusz: Agyonütöm ezt a lányt. Végül nem ütötte agyon. A filmet nem tudtam végig nézni. Mintha a rendező nem látta volna azokat az éveket, vagy ma közönségtaszítónak találta tovább vinni a kisfiú, akinek megmutatta, vagy a kislány, aki megmutatta, sorsát. Mivel a dühös apuka mégsem ütötte agyon lányát, ma a kislány, néhány év miniszoknya viselés után, egy nagyi, akinek akár tizenéves unokája is lehet.

Nézem itt a szállodában és a szálloda medencéjében, az elvonókúrára érkező elhízott nagyikat, és látom őket 1966-ban. Igen ők azok, akikről a film szólhatott volna. Az árulkodó nővérek nincsenek itt a fogyókúrán, ők sosem tettek meg mindent azért, hogy vonzóak legyenek.

olvasat

“I want to be loved /I am no heir, no proud ancestor,/ I have no friend, no brother, sister, / I have never belonged, / I have never belonged.” Nos ez a fordítás angolra. Olyan jó, hogy akár ki is találhatod, hogy minek a fordítása, de azt is hogy ez nem az. Innen lett tovább fordítva horvát nyelvre. Ismét megtapasztaltam, hogy nincs jó versfordítás. Költök néha átfogalmaznak egy verset, amely akár jó is lehet, de nem az, ami eredetiben. Most nem a mesterséges intelligencia farvizében úszkáló pitiáner lesipuskásokat akarom bántani, hanem kínjaimat mesélem.

A nyári TEDx előadásomban elsütöttem egyik kedvenc versem részletét, és most annak fordításai után nyomozok.

Most ott tartok, hogy Boszniában, Horvátországban és Szerbiában más verset mondanék. Remélem senki sem várja el tőlem, hogy azokat magyarra fordítsam. A TEDx dumám maradjon egy jó fordítás, aminek más az olvasata. Szóval, minden kultúrának - amelyet ismerek - más mondanivalóm van. Amelyeket nem ismerem azoknak nincs mit mondanom. Mit jelenthet egy norvég TED nézőnek, az én itteni dumám fordítása egy olyan kultúrából jövő nyelvre amelyet egyikünk sem ismer?

„Minden embernek legalább egyvalakije kell hogy legyen, aki szánja!” (Dosztojevszkij)

Nemsokára vizsga lesz egy másik egyetemen is. Jött is a levél. Hogyan készüljünk a vizsgára? – kérdezi a két évtizedet iskolapadban töltő diák. Olvasni, olvasni, olvasni – ment vissza a válaszom. Félek, hogy jön a következő kérdés: Mit kell olvasni. Készülni nem kell a válasszal, hiszen negyvenkét éve mindig ugyanaz: „Nekem mindegy, a kezdet lehet Dosztojevszkij vagy Csehov. Talán kezdetnek nehéz lenne a Homérosz vagy Szophoklész.” Csak a vájt fülűeknek mondom? A klasszikusok nélkül nem alakulhat ki az a szűrő amely megszűri a keményfedelű egytollbolkijövő szakkönyveket.

Nos, öcsi, ha véletlenül a „Bűn és bűnhődés” című könyvvel kezded, akkor ott rátalálsz a következőre: „Minden embernek legalább egyvalakije kell hogy legyen, aki szánja!”. Neked, öcsi már megvan – én vagyok az az egy ember, de lehetünk többen is.