Úgy tűnik, hogy a poén nem az utcán hever, hanem a vonatokon. Ismét le-hallgattam egy beszélgetést a vonaton. A hetvenes évek kosárlabdadrukkerei beszélgettek. Majdnem tiszta emlékek lettek volna, ha nem felejtették volna ki az akkori Csepel (1972 bajnokcsapat) kosarasait. Amikor eljutottak a mostani kosárlabda-vendégmunkásokig, akkor elterelődtek a gondolataim.
A hatvanas és hetvenes években hallottam gyakran a Gastarbeiter szót. Olvasata mindig valamilyen nagyobb falatért sok mindent beáldozó ember volt. Néhány évfolyamtársam is elment a nagyvilágba konyhamalacnak, vagy kőműves kisegítőnek.
Néhány iskolámban dolgoztattam Gastarbeiter-tanárokat. Jöttek, láttak és néha győztek. Néha viszont kidobott pénz volt, hiszen a saját posztján is pocsékul muzsikált. A közönség és a többi „játékos” valahogy mindig mást várt, mint amit kaphatott. A Gastarbeiter-tanárokra mindig ráfogható, hogy nem hozták a csodát. Valahogy meg kellene érteni, hogy egy irányítót, bedobót vagy centert nem a csodatevésért hozunk a csapatba, hanem hiánypótlásnak. Akkor is hozok egy centert, ha gyengébb a hazai iránytónál. Nagy baj van azoknál az iskoláknál ahol a center helyén irányító játszik. Szóval, nem az a lényeg, hogy mennyit, hanem az, hogy mit tud. Az elmúlt három évtizedben, a hat iskolámban volt olyan pillanatom, amikor vendégre kellet, hogy bízzam, a mesterséges intelligencia, káosz, kultúrantropológia, etika, és más kényes műfajok tanítását.
Tizenegyszer én is voltam Gastarbeiter-tanár. Mentem, láttam, és valameddig maradtam. Volt ahol nyolc évig és volt ahol három évig...
"Azt mondtuk, megértheted, hogy
Keressünk egy jó kis helyet még ma,
Ahol a szomszéd elvisel,
S nem szól ránk a házmester." (Illés)
