Talán igen, talán nem

algoritmussal riogatnak

Nem érdekel, hogy megvették, az sem, hogy mennyiért, és az sem, hogy ki a bujkáló vevő. Csak az érdekel, hogy miként juthat el hozzám a hír, hogy egy algoritmus gyártotta családi képsorozat egyikét eladták. Úgy, hogy ömlenek az adatbázisgyártólobbi üzenetei. Rengetegen lehet bosszankodni az üzeneteket amik ránk tódultak. Óriási divat lett félni az algoritmusoktól. Viszont bízunk is benne, hogy meg fog halni - mint minden művész -, és nem fog még egy olyan képet csinálni mint amit megvettünk.

Akik nem góval és sakkal töltik az idejüket azoknak mit segíthet a mesterséges intelligencia alapján készült algoritmus? Akik összevissza szamárságokat írnak az algoritmus(ok)ról azok olyanok mint akik bő száz évvel ezelőtt attól féltek, hogy a mozdonyfüst ártani fog a kiteregetett lepedőknek.

A bohócoknak talán nem is a nevettetés a dolguk.

Elképzelhetetlen dogokat tudnak kihozni magukból a moszkvai cirkusz artistái. Leesik az állad! Viszont, a nehezebb műfaj, a humor itt sem megy. A bohócoknak talán nem is a nevettetés a dolguk.

Egy kimondottan fapofa műfajban élek. Gyakran vettem olyan könyvet, amely egy hosszú kávét sem bírt ki. Ilyen becsapós című könyv volt a „Humor a tudományban”. Arra volt jó, hogy megértsem a cím ellentétét. Moszkvában olyan jó lenni, hogy az ember nem lehet szomorú. Mi, itt a tudomány pereméről jöttek, igenis képesek voltunk gúnymentes humorra.

 Hiszek abban, hogy az embert a humora különbözteti meg a többi élőlénytől és a gépektől. Ezzel zavarba lehet hozni azokat, akik nem tudják, hogy a humorra csak mosolyogni illik, vagy akár viszonozni is lehet. Jelenti-e a humor azt, hogy „együtt őriztünk disznót”? Helyénvaló-e a „túl meghitt” stílust megpróbálni.

"Néhány pillanatig fogalmam sem volt, miről is beszél. Aztán rájöttem, hogy ez bizonyára valami tréfa, és igyekeztem ennek megfelelően mosolyogni, bár tartok tőle, hogy arcomon maradt némi nyoma a zavarnak, hogy ne mondjam a meghökkenésnek. ... Ámbár soha sem tudtam biztosan, ilyenkor mit is vár tőlem. Honnan tudhatja biztosan az ember, hogy egy adott pillanatban valóban tréfálkozó választ akarnak-e hallani tőle? (Kazuo Ishiguro - A napok romjain)

A konferenciák előadói csak gúnyolódni tudnak valamivel vagy valakivel - nevetségessé tenni valakit vagy valamit. A kötelező nevettetési gyakorlatok már annyira elcsépeltek, hogy sírni sem lehet rajtuk. Sosem volt szabad a laterális gondolkodás a túltipizált vadnyugaton. Ami volt is itt a tudomány peremén, az is elillant együtt az anyanyelv használatával. A humor szintjét nagyon kevesen tudják elérni. Rosszul bohóckodni viszont sokan próbálnak. A bohócoknak talán nem is a nevettetés a dolguk.

kicsit kispolgárok

Kispolgáréknál az a szabály, hogy a színház után el kell menni egy pezsgőre a sarki kávéházba, hiszen mindenki odamegy a színházból. Mi kicsit messzebb mentünk, és nem is pezsgőt, hanem bort ittunk. mi csak kicsit vagyunk kispolgárok. 

Kolozsváron néztük Ványa bácsit. Tizenöt évvel ezelőtt még zavart volna az eredeti kor hamisítása, de ma már megszokott több kevesebb artista mutatvány a színészektől. Csehov üzenete úgy jött át, ahogy én akarom hallani. Csehovi stílusban azt mondhatom, hogy, nem kritizálom hiszen nem is érdekel se a rendező se a színészek, de még talán Csehov sem. 

Most olyan kedvem volt, hogy a nőket néztem. Egyik nő titkos álma sem teljesül, de nekik legalább volt szenvedélyes álmuk, és döntöttek arról, hogy nem akarják azokat. Döntöttek a férfiakat helyet, de talán nem elégszer.Négy évtizede mesélem diákjaimnak, hogy a nők döntenek a lényegről, vagyis arról, hogy a férfi mit nevezhet ki saját döntésének, ami már a döntés pillanatában teljesen lényegtelen.

"...meghatott mosollyal tekintünk vissza majd mostani boldogtalanságunkra - és megpihenünk. Én hiszek ebben bácsikám, forrón, szenvedélyesen hiszek..." (mondja Szonya a darab végén)

 

van bugyi vagy nincs bugyi

Ha nem dönthetsz magyarázható elvárások nyomán, akkor marad az esztétika. Semmi gondom azzal, hogy milliók úgy döntöttek, hogy azon spekulálnak volt-e bugyi vagy nem Camila Giorgin teniszezőnőn a tokiói döntő meccsen. Azzal sincs gondom, ha valaki abban hisz, hogy minél nagyobb a GDP annál többen járnak kávéházba, és minél kisebb annál kevesebben. A jóllét korszakában lájkolhatjuk a teniszeznő képeit délelőtt tizenegykor a kávéházban. Majd a GDP-hívő is rájön, hogy a kávéház vs. munka dilemmában az „esztétika dönt” – egyszerűen meg kell érteni, hogy valakinek szebb a kávéházban Camila szoknyája alá nézni, másnak meg szebb a gyárban mitingelni.

Amerikában a figyelem szó sokáig nem létezett, hiszen nem volt mit megnevezi ezzel a szóval. Nem is olyan régen, amikor elkezdtek olvasni, áthozták a francia attention szót.

Most, hogy ismét nem olvasnak lassan visszaküldhetik a fogalmat a franciáknak, de az is lehet, hogy már nekik sem kell. Arról, hogy az ember figyelemmel képes-e olvasni egy ponyvaregényt, vagy csak az e-mail és a FB hírek olvasása marad már nem kell dönteni. Ismerek néhány tanárt, akik valamikor olvastak jó könyveket, és kávéházba jártak. Próbálják elhitetni, de már maguk sem hiszik, hogy a figyelmes könyvolvasás fontos, hiszen ők is rá-rá pislantanak Camila szervájára. Persze a kétperces videón is keményen kell figyelni, hogy Camilán van-e bugyi.

Döntse el az esztétika, hogy most a figyelem-szegény, vagy a figyelem-gazdag világban élünk. Az én esztétikám azt mondja, hogy a kávéházban is lehet figyelni, és a mítingen is lehet kikapcsolni.