A pályaudvar pénztára megközelíthetetlen, kígyózik a sor. Mondják, hogy interneten kellet volna venni jegyet. Talán, de amikor interneten voltam akkor nem tudtam, hogy mikor utazok. Odaálltunk a digitális bennszülötteknek készült robothoz.
Egy digitális bennszülött, és egy kalauz próbált segíteni két digitális idiótának. Mi digitális bevándorlók lestük a művelet sorozatot, amit majdnem mindig végig tudok zongorázni. Kiderült, hogy csak kártyával lehet fizetni, de a robot gyorsan kitörölte azt az opciót is. Odanéztem, és volt mit látnom, az előttünk álló nyugdíjasoknak 27 (huszonhét forint) volt a pótjegy ára. Nos, innen üzenem a robot-lobbynak – a blog írás szabálya, hogy csak azt írhatod le, amit bárhol kimondanál – és ha alkalmam lesz máshol, akkor ott is kimondom. Valaki, valahol, valamikor, gyorsan el kellett, hogy döntse a robotok sorsát, és csak utána kezdhetett számolgatni. Nem lehet csak úgy számolgatni, előbb el kell dönteni – gyorsan, hogy mit fogunk számolgatni – lassan.
Nem dicsekedhetek a grammatika tudásommal. Annyit, viszont tudok, hogy sok szabály alól van kivétel. Ezt a kisiskolás gyerek szenvedi meg leginkább. A gyerek helyesen beszélt addig míg nem kezdte a grammatika szabályait tanulni, hiszen tudta a kivételeket anélkül, hogy ismerte volna a szabályokat. Nos, így vagyunk minden szabállyal, ami helyettesíthetné a gondolkodást, ha nem kellene a kivételre is gondolni. Nincs, és ne is legyen egy kinevezett „über-szabály”, amely megmondaná, mikor használjuk a gyors (intuitív), és mikor a lassú (analitikus) gondolkodást. Ez a tudás megvan az emberben – mint a gyermekben a grammatika –, és talán mégsem kellen elvenni tőle. Több mint négymilliárd éve rengeteg véletlen folytán lettünk olyanok amilyenek vagyunk – tudjuk, hogy mikor legyünk analitikusok. Nem hiszem, hogy ennél gyorsabban elintézhető, hogy egyformák legyünk. Innen, van a kifogásom. Semmi bajom azokkal, akik az analitikus gondolkodás hívei. A bajom azokkal van, akik az analitikus gondolkodás egyeduralmában hisznek, és erőszakosan nekiesnek azoknak, akik a gyors gondolkodásban hisznek. Lehet valaki olyan ostoba, hogy nem ismeri a világnak egy jelentős részét, de talán mégsem kellene ezt hangoztatni.
Néhányan abban reménykedtek két évtizeddel ezelőtt, hogy ha behozzuk az Óperencián túlról a múlt évezred használt tankönyveit, akkor mi is olyanok leszünk, mint ők voltak a hetvenes években. Olyanok lettünk: mi is tapossuk egymást a fekete pénteken, mi is veszünk olyan házakat, aminek csak töredékét használjuk, hiszen sokat kell dolgozni, hogy „olyan házad” legyen.
Egyetlen kérdés maradt. Akarunk-e olyan munkát, ahol nyomonkövetjük a robotokat?
