Vancouverben, húsz évvel ezelőtt, hallottam az „one million dollar view” szófordulatot, ahol az óceánra néző lakások annyival drágábbak voltak. Sokaltam. „Az amerikai fogyasztási kiadások tekintélyes hányada nem magának a fogyasztási cikknek az élvezetéért történik, hanem a gazdagság a státusz vagy a szexuális vonzerő fitogtatása céljából” – írja Sachs A civilizáció ára című könyvében, és kiemeli a szociális fogyasztások közül a házvásárlást.
„A középosztálybeli család gyermeke hamar megérti, hogy fölösleges pónilovat kunyerálnia, mivel egyszerűen kívül esik a lehetőségek határán.” – írja Gladwell Dávid és Góliát című könyvében. Tegyük, hozzá: hacsak a nagyszülők nem nyomtak le a gyerek torkán valamilyen hamis nosztalgiát "a régi szép időkről", amikor a kert végében volt a potyogtatós árnyékszék. Gladwell története egy dúsgazdag emberről szól, aki gyerekkorában megszervezte, hogy az utcájukban eltakarítsák a leveleket, vagy havat a garázsbejárók előtt. Most dollármilliárdosként, az a gondja, hogy miként vegye rá gyerekeit arra, ahogy ő kezdte. „Persze kevés dolog vált ki az emberből csekélyebb együttérzést, mint amikor a multimilliomos siránkozik a gyerekei sorsán” – írja Gladwell. A vagyonbevánorlók nem mondhatják: ’nem tudunk pónilovat venni’, csak azt, hogy ’nem akarunk pónilovat venni’, de az nem könnyű. Inkább megveszik és futnak tovább, hiszen a többiek is futnak. Végül nagyon fáradtak lesznek.
„A közgazdászok úgy tesznek, mintha ezek a vágyak valódik és szilárdak lennének, és mély szinte veleszületett jogokon alapulnának.” – írja Sachs. A közgazdászok megtanulták Marxtól a járadék fogalmát. Talán csak nekem tűnt úgy, hogy az az átlagprofiton felüli járadék a csökkenő föld- vagy bánya-hozadék törvényéből vezethető le. Mind gyakrabban tapasztalható, hogy sokan abból indulnak ki, hogy nekik jár valami. Járadék, hiszen birtokol valamit. De mit? Egy apróságot felejtenek el Gladwell és Sachs. A szociális fogyasztás az Amerika felfedezés előtti korszakban igenis létezett erre fele, és most Amerika ezt csak re-exportálja. Láttam pazar kastélyokat Szentpéterváron, Prágában, Madridban, és sok más helyen. Feltételezem, hogy az is járadék volt mielőtt örökséggé vált.
„A Baracskai család birtokai csakhamar újabb adományokkal gyarapodtak. 1351-ben” – írják a történészek. Valahol eltűnt a hatszáz év alatt és kénytelen voltam egy kétszobásban születni. Nem kellett kényelmetlen póniló. Megtanultam villamoson utazni - az nagyon más mint lóháton versenyezni. Tökéletes szabadság.
„Az én jachtomra vár a tenger,/Ezer sátor vár énreám,/Idegen nap, idegen balzsam,/Idegen mámor, új leány,/Mind énreám vár, énreám.” (Ady Endre)
