A buszon és a villamoson gyakran akadnak szelíd de gátlástalan emberek, akik hangosan mondják, amit gondolnak. Néznek ki az ablakon és a látvány valamilyen gondolatot beindít, és akkor azt hangosan elmondják. Próbáld ki. Gyorsan rájössz, hogy neked is fura gondolataid vannak csak nem vagy transzparens. Ez az, amikor transzparens akarsz lenni, és gátlástalanul, a trambulinról hugyozol a medencébe.
Egy egész délután bámultam kéttucatnyi embert, akik néha tudtak gátlástalanul beszélni. Vagyis csak úgy tudtak, hiszen amikor begörcsöltek és olyanok akartak lenni ahogy elvárták tőlük, akkor suttyomban hugyoztak a medencébe. Ezek az emberek semmi mást nem tettek mint, hogy beleszülettek egy közösségbe, ahonnan nem volt és nem is lesz fájdalommentes kiút. Abba a kényes filozófiai kérdésbe nem turkálnék bele, hogy egy élettani hovatartozás érték-e vagy nem. Beleszülettek egy olyan közösségbe, ahol „izzadsággal fizettek”, és sok minden megváltozott.
Egy ideig töprengtem, hogy bedobjam-e nekik Daniel Kahneman elképzelését arról, hogy túlbecsüljük a világ működésével kapcsolatos tudásunkat, és alábecsüljük a véletlen és a szerencse szerepét. „A szerencse demokratikus, és megtörténhet az emberekkel, függetlenül a tudásuktól” – írja Nassim Taleb. Már a szalvéta szélére oda is firkantottam. „SIKER = TEHETSÉG + SZERENCSE” és „NAGY SIKER = KICSIVEL TÖBB TEHETSÉG + SOK-SOK SZERENCSE” Jó, hogy nem dobtam be, hiszen a délután folyamán senki se mondta ki a szerencsét, se a tehetséget. Ezek a fogalmak nincsenek a közöségük szókincsében. A siker fogalmat is csak akkor használják, ha valamilyen figyelmetlen kérdező ráveszi őket. Vannak, akik igyekezne betuszkolni fogalmakat, de rosszul teszik, hiszen azokról a megfigyelt közösségben makogva beszélnek ugyanúgy, mint máshol a közösségben használt fogalmakról.
Amikor vizsgálni akarunk egy fenomént, akkor először tanuljuk meg annak a közösségnek a nyelvént. Thomas Kuhn paradigma előtti korszaknak nevezi azt amikor különböző iskolák viaskodnak saját fogalmaik betuszkolásával. El kell jutni onnan a normál időszakba, hogy bármit is meg tudjunk vizsgálni. „Ha a tudós egy paradigmát magától értetődőnek tekinthet, nem kényszerül többé arra, hogy jelentősebb munkáiban megpróbálja alapjaiból újra felépíteni tudományterületét és igyekezzék minden egyes bevezetett alkalmazását indokolni” (Kuhn, 1984, 40 old) Amikor megvan az egyesség a vizsgált közösségben otthonos fogalmakról, csak akkor szabad vizsgálódni, addig nem. Várjuk meg a normál időszak beálltát! „Mit kell tudnunk – kérdezte Ludwig Wittgenstein – ahhoz, hogy egyértelműen és minden vitát kizárva alkalmazhassunk ilyen kifejezéseket: „szék”, „levél”, „játék”. Egy ismeretlen fenoménre ne tukmáljuk rá a „szék”, „levél”, „játék” neveket, még akkor sem, ha látunk valami hasonlóságot. Hagyjuk, hogy ott bent a közösség adjon nevet a jelenségeknek. Ha meg akarjuk érteni a jelenséget, akkor türelmesen kell hallgatni azt, aki az autóbuszon vagy villamoson szelíden és gátlástalanul beszél.
Nézve ezt a közösséget, megerősödött bennem, amit tudtam. A következő közösségben – a játszva tanuló gyerekek – sem hozhatom be kívülről a nekem familiáris fogalmakat.
