A tipikus biológiai parancsolat nem „Tedd…” vagy „Ne tedd…”, hanem „ha…akkor…és ha…” alakú. (Steven Pinker)
Vegyünk egy példát. Ha a városi embernek minimális helye van a „szemét őrzésére”, és ha a falusi ember az udvarán sokáig gyűjtheti a kidobandó gépeket és szerszámokat, akkor a városi ember kevesebb káros anyagot tárol.
Tehát a falusi ember veszélyesebb a környezetre. Ennek a kijelentésnek megvan a belső konzisztenciája. Viszont a külső konzisztenciája – a meglévő hiedelmekhez illeszkedés – nincs. Igy csak egy paradigmaváltás – új kérdések megszületése – teheti elfogadhatóvá a kijelentést. Kimondhatjuk-e, hogy a biológiai parancsot felülírja a társadalom „Tedd…” vagy „Ne tedd…” hangulata?
Csavarjunk egyet a példán. A biológia parancs azt mondja, hogy ha nem tanulsz akkor buta maradsz. Ennek megvan a belső önellentmondás mentessége. Viszont ellentmondásban van a társadalmi hangulattal, hiszen a környezeted azt sugallja „Ne tedd…”, hiszen én is puskázok. Amióta iskola létezik ez így volt. Elképzelhetetlen a paradigma váltás, hiszen az iskolában tegnap puskázó gyerekek megcsinálták mind azokat a cuccokat amelyeket az iskolában puskázó nagyszüleik meg sem álmodtak.
Csavarjunk még egyet a példán. A biológia parancs azt mondja, hogy ha tanítani akarsz akkor valamiről többet kell tudni mint a tanuló. Ennek is megvan a belső önellentmondás mentessége. Viszont ellentmondásban van a társadalmi hangulattal, hiszen a környezeted azt sugallja „Ne tedd…”, hiszen el lehet bohóckodni, azzal, hogy a diákok közül egy tanulja meg a következő leckét és beszéljék meg. A tanításnál a közösségnek van még egy parancsa: taníts gyakorlatot.
