Nincs fájdalmasabb dolog, mint amikor az ember ki akar mondani valamit, de nincs rá fogalom. Ezt a nyelvi szegénységemet cipelem magammal sok évtizede. Van egy könyv, amit eredetiben és magyar fordításban is számtalanszor kezembe vettem. A címben van egy szó ”vidék” (eredetiben „palanka”- ami valamivel közelebb van a jelenséghez), amellyel mégsem tudom összefogni a jelenséget. „A vidéki ember sokkal hűségesebb a vidékihez, mint önmagához”. Ilyen színtiszta logikával megírt könyvet soha sem láttam. Radomir Konstantinović minden mondata egy briliáns összképből ered, de mégsem tudok róla beszélni. Valami nagyon hiányzik, ha tudnám mi akkor már nem hiányozna.
Nem lepődtem meg azon, hogy Radomir Konstantinović és Samuel Beckett az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején haverkodtak. 1958-ban Beckett vendégeskedett Belgrádban és Lovranban nyaralt.A semminek a peremén lévő csehovi figurák, még jelentéktelenebb fajtáját festegető Beckett mondta egy interjúban: „Az, aki, mivel semmije sincs, nem is akar semmit, ha csak azt nem, hogy hagyják meg neki a saját semmijét.”. Abba is hagyom a nyafogást és a könyvet nem is erőszakolom rá Tinire. Rugaszkodjunk neki máshonnan. De minek is? Talán annak, hogy ha valaki állandóan fél az ismeretlentől, akkor azt ismerje el. Honnan a Limiben, hogy az akar lenni, ami nem akar lenni.
P.S.
A matematikában a határérték (lim) az, amihez egyre közelebb kerül, de… Nos, ebből adtam a Limi nevet egy szereplőmnek
