Néha azzal bolondítom magamat, hogy jobb lesz nekem, ha reggel hattól egy órányit a medencében töltök. A délutáni séta és izzadás is a remény része.
Vannak ilyen ciklusaim. Jönnek utána elmúlnak. Semmivel sem jobb reggel a medencében, délután meg a szálloda körüli erdőben lenni, mint reggelizni és kávézni másfél órát a Grand Hotel teraszán.
Sokat lehet megtudni a vízben lévő emberekről. Van egy medence, ahova azok járnak, akik csak lábat mosni jöttek, no meg hogy legyen mivel dicsekedni. Van a másik medence, ahol feltűnően ki van írva, hogy mély víz. Nos, a mély vízben vannak sávok, amik elválasztják a nemtudások szintjeit. Az első sávban vagyunk mi, akik haladunk a vízben és semmi esélyünk sincs belefulladni. A második sávban vannak azok, akik nagyokat csapkodnak és gyorsabban haladnak, mint mi. A harmadikban vannak azok, akiket néhány évtizeddel ezelőtt kivágtak az úszóiskolából, hiszen szorgalmuk és a szülök vágya nem pótolta a tehetség hiányát. A két következő sáv az igazi csemege. Oda azok járnak, akik nem csak belépőt, hanem magán-edzőt is vesznek. Ők, rengeteg szerkentyűt hoznak, és megbeszéléssel kezdik. Mindenki beígér a trénernéninek némi fejlődést. Amig ők a szárazon fejlődnek, addig én lubickolok egy kicsi abban a sávban, ahova ők tartoznak – nagyon hergeli őket, de nem tudnak fogást találni rajtam. Utána amikor ők a vízbe mennek természetesen visszamegyek a helyemre.
Ide úszók nem járnak. Az úszók most Glasgowban vannak. Milyen érdekes lenne, ha az én mesterségemben is az emberek így megtalálnák a helyüket. Mi lenne ha az akarna tanár lenni aki tanár akar lenni.
