Bele nézegetek a foci meccsekbe de ott nem feltűnősködnek a labdaszedők. Az olyan úri sportban, mint a tenisz vagy a golf bezzeg az úri passzió része, hogy van néhány látványosan szabálykövető labdaszedő vagy ütő cipelő.
A labdaszedőnek nem kell tudni azt, amit Federer tud, de illik tudni, hogy van Federer. Miként érhető el az, hogy Polányiról tudjon valamit az, aki labdaszedőként a „tudás pályáján” ír negyven oldalt és publikálja azt. A furcsaság kezdete talán ott van, hogy Tini kortársai a disszertációban száznegyven oldalt ki kell, hogy engedjenek egy tollból, (az élenjáró labdaszedő négyszáz oldalnyit engedd ki tollából) anélkül, hogy bármikor is elolvastattak volna velük százoldalnyit egytollbólkijövő szöveget. Hab a tortán, hogy utána évente elvárnak tőlük néhányszor negyven oldalnyi egytollbólkijövő eredeti szöveget, anélkül, hogy elolvassanak annyi egytollbólkijövő szöveget.
A korszak átírta a labdaszedő utánpótlást is. Másként fegyelmezett szabálykövetők a kortárs Homo Academicus labdaszedők. A felszínen a kapkodás látszik. Többtucatnyi e-mail, Research Gate, Google Scholar, és tucatnyi más megosztó felület napi fegyelmezett karbantartása. Talán a konferenciák kapcsolatteremtő gála vacsorái és kirándulások témái festik le a helyzetet hűen: Hivatkozzunk egymásra, mindegy, hogy én teniszlabda után rohanok, te meg golf ütőt cipelsz.
Nem értem, hogy ez a szabálykövető miben más, mint az ősei. Ha ötkor muszáj felébredni a bányásznak, az ugyanúgy szabály, mint amikor tizenegy előtt nem szabad kibújnod az ágyból a bányász fiának. Sosem tudtam megérteni, hogy egy új értékrend hívőt mi kényszerít arra, hogy hülyeségeket beszéljen a múltról.
