Elégedetlenek veled a családtagjaid, elégedetlenek veled a kollégáid, de talán még a heti egyszer összeverbuválódott focicsapat tagjai is. Sehol sem növekszik a teljesítményed, vagy ahogy manapság mondják nem fejlődsz. Anyád, akinek mindig a legszebb és legokosabb gyermeke voltál, is vigasztal: sebaj majd elmúlik, és aztán újra… Már bocsánat, mi múlik el, mi fog elindulni újra? Mi van, ha nincs bennem és soha nem is volt bennem a teljesítési kényszer – soha sem akartam nagyobb halat kifogni, magasabbra ugrani. Sejtem, hogy gondolataimmal, olvasóim szavakba önthetetlen gondolatait hergelem, de erre jó a blogbejegyzés.
Tinitől megkérdezte egy teljesítményközpontú Óperencián túli kollegám, hogy mit szeretne elérni a következő két évben. Tini lazán annyit mondott: jó lenne megérteni a jelenséget. Tini nem akar sem publikálni, sem díjat kapni, de még a fizetésével is elégedett.
Van egy ma már ritkán használt fogalom a Foremanship. Sosem tudtam lefordítani, de pontosan értettem, hiszen apám ezzel kereste a betevőnket. 1921-ben kezdtek írni a fogalomról, tehát apám születése előtt néhány évvel. Nemsokára, a később verhetetlen szerző megjelentette máig érvényes könyvének az elődjét:
A fatert tanítóknak már volt egy kézikönyve. A lényeg, hogy az ember gép kapcsolatból minél többet kell kihozni. Úgy társítani az embert a géppel, hogy az minél olcsóbb, minél jobb minőségű cuccot tudjon előállítani, minél hamarabb (vannak akik az ötvenes évekre teszik a "scope schedule cost" hármas arányának keresését - mindegy)
Azon spekulálok, hogy az Óperencián túli kollégám, aki egy félnapos vizsgáztatás alatt – gépével intim viszonyban – megválaszolt harminc levelet, hogyan tudná növelni a teljesítményét. Csak a negyven levéltől óvjon meg a „fejlődés”. Van egy tippem: figyeljen oda Tinire, és ne írjon leveleket vizsgáztatás közben. Talán az is lehet teljesítmény?
