Talán igen, talán nem

Foremanship

Elégedetlenek veled a családtagjaid, elégedetlenek veled a kollégáid, de talán még a heti egyszer összeverbuválódott focicsapat tagjai is. Sehol sem növekszik a teljesítményed, vagy ahogy manapság mondják nem fejlődsz. Anyád, akinek mindig a legszebb és legokosabb gyermeke voltál, is vigasztal: sebaj majd elmúlik, és aztán újra… Már bocsánat, mi múlik el, mi fog elindulni újra? Mi van, ha nincs bennem és soha nem is volt bennem a teljesítési kényszer – soha sem akartam nagyobb halat kifogni, magasabbra ugrani. Sejtem, hogy gondolataimmal, olvasóim szavakba önthetetlen gondolatait hergelem, de erre jó a blogbejegyzés.

Tinitől megkérdezte egy teljesítményközpontú Óperencián túli kollegám, hogy mit szeretne elérni a következő két évben. Tini lazán annyit mondott: jó lenne megérteni a jelenséget. Tini nem akar sem publikálni, sem díjat kapni, de még a fizetésével is elégedett.

Van egy ma már ritkán használt fogalom a Foremanship. Sosem tudtam lefordítani, de pontosan értettem, hiszen apám ezzel kereste a betevőnket. 1921-ben kezdtek írni a fogalomról, tehát apám születése előtt néhány évvel. Nemsokára, a később verhetetlen szerző megjelentette máig érvényes könyvének az elődjét:

 A fatert tanítóknak már volt egy kézikönyve. A lényeg, hogy az ember gép kapcsolatból minél többet kell kihozni. Úgy társítani az embert a géppel, hogy az minél olcsóbb, minél jobb minőségű cuccot tudjon előállítani, minél hamarabb (vannak akik az ötvenes évekre teszik a "scope schedule cost"  hármas arányának keresését - mindegy)

Azon spekulálok, hogy az Óperencián túli kollégám, aki egy félnapos vizsgáztatás alatt – gépével intim viszonyban – megválaszolt harminc levelet, hogyan tudná növelni a teljesítményét. Csak a negyven levéltől óvjon meg a „fejlődés”. Van egy tippem: figyeljen oda Tinire, és ne írjon leveleket vizsgáztatás közben. Talán az is lehet teljesítmény?

TEDx Budapest

Szúrjam tökön magam?

"És akkor most én mit csináljak, Évike? Szúrjam tökön magam, vagy mit? Ne haragudjon, de talán kiábrándítom, de képzelje el: több millióan el se mentünk, képzelje el! Tetszik tudni sokan itthon maradtunk." (Hofi 1992)

És akkor most én szúrjam magam tökön hogy 1992-ben innen a LaSpeczia állomásról elmentem északra...

Üldögéltem egy kicsit a közeli kocsmában, de semmire sem jöttem rá. Egyszer Tini megkérdezte: ha maradtál volna, akkor ott jobb sorsod lett volna. Itt a sarki kocsmában is csak ilyen baromságokkal loptam a napot.

Igazolás

Galilei vagy ledobta vagy nem. Mindegy. A lényeg, elgondolkodni azon, hogy a pisai toronyból ma senki sem dobált le semmit, hiszen nem is szabad felvinni semmit. Tilos a kísérletezés. Tudjuk, hogy egy kg ólom nehezebb egy kg papírnal és igy vagyunk nyugodtak. Azt itt tanultam meg, hogy felemelt kézzel kell fényképezkedni, és igy talán igazolható hogy a torony ferde.

Tini kérdezi, hogy a tudósok félnek-e a novumtol. Igen, kutató-tudós is ember és fel mindentől ami szokatlan. Ez olyan mint amikor a szállodában ahol először vagy mindig éjjel megbotlasz valamiben. Ahol otthon vagy ott tudod sötétben is a balesetmentes közlekedést.

Kicsit becsaptam Tinit. Múltkor egy bíráló annyira megőrült annak, hogy korreláció számítást látott, hogy a 0.37 sem zavarta. Bocsi Tini, nem minden otthon otthonos.

Persze vannak felfedezők akik kimondottan élvezik, ha egy novum működik anélkül hogy igazolható legyen.

Tini az érem harmadik oldala

Az éremnek két oldala van – szokták mondani. Ennek a következő olvasata is lehet: nem minden olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.

A filozófia nyelvén tézis és antitézis. Ez a Hegeli dialektika megtalálható minden valamirevaló drámában. Az Ember tragédiájában: Ádám a tézis, Lucifer az antitézis, és Éva a szintézis. Talán Éva a valóság, de egy más szinten, ahol ismét egyszerű, de másként.

Ha azt állítjuk, hogy a valóságban vannak tudáshiányok – megoldásra váró problémák – akkor jön Lucifer és azt mondja, hogy honnan tudhatod, hogy mit nem tudsz – mi a valós probléma. Tini a következő idézettel rukkolt elő: „aki arra tanított, hogy sárkányok nincsenek, aztán elvezetett a barlangjukhoz” (Száll a kakukk fészkére). Ez is egy Hegeli dialektika. Nos, holnap Győrben lesz egy konferencia. A konferenciára készülve Tinit el kellett küldeni a barlangba. Tini majd talán eljátssza Éva szerepét. „AZ AGGASTYÁN: Merész játékot űzesz, idegen; Ha a család előitéletét Éledni hagyjuk, rögtön összedűl Minden vívmánya a szent tudománynak. ÉVA Mit nékem a fagyasztó tudomány! Bukjék, midőn a természet beszél.” (Madách)

PS:

„TUDÓS: Mit gúnyolódtok, nem látjátok-é, Egy szikra kell csak, és életre jő? ÁDÁM: De azt a szikrát, azt honnan veszed? TUDÓS: Csak egy lépés az, ami hátra van.” (Madách)

Győztes meccsen is kemény a kispad

Mind a négy doktorandám túl van a komplex vizsgán. Amíg ők tündököltek a vizsgabizottság előtt, addig a kispadról néztem őket. Erről a kispadról nem szabad bekiabálni. Minek is amikor úgy rúgtak a gólokat, mint Ronaldo a spanyoloknak.

Itt van talán az egyik válasz a kérdésre: miben különbözik a coach a mentortól. A coach bekiabálhat a meccsen is. A másik, talán lényegesebb válasz: a mentorált nem döntéshozó, hanem gondolkodó, akivel a meccs előtt is együtt gondolkodunk, és a meccsen is, de ott másról.

Más mentorok doktorandáinál és doktoranduszainál már nem ültem a kispadon, hanem a vizsgabizottságban. Onnan már be lehetett kiabálni, de ez sem coaching.  Fölösleges volt bekiabálni a meccsen azoknak, akik nem gondolkodnak, hiszen nekik mindegy, hogy külön vagy együtt nem gondolkodunk. Csak azoknak kiabáltam be akiket elcsábíthattam néhány perc együttgondolkodásra.

Pehelysúlyú óriás

Az óriások sem egyformák. Doktori iskolánkban láttunk és hallottunk két „nehézsúlyú súlyemelő óriást”.  Kedden viszont egy „pehelysúlyú birkózó óriást”. Ki volt jobb Appadurai, Iwai vagy Ariely - szegeztem a kérdést Tininek néhány percel a TEDx Budapest után. – Ariely-től többet tanultam a pénzéről hiszen a doktori iskolánkban tanító másik két óriáshoz viszonyítva közelebb hozta a hétköznapjaimhoz a pénz filozófiáját – kaptam a sejtett választ. Csak úgy mellesleg megjegyzem, hogy Tini szólt két hete, hogy figyeljek, hiszen most nem súlyemelés, hanem birkózóversenyre neveztem be. Azt hittem, hogy a „hat négyest tenni a hatos lottóra” vagy a "mesterséges megtermékenyítéssel megszületett a mestersége intelligencia" oda illő poén. Tévedtem. Kettőt aludtam rá, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, és úgy döntöttem, hogy megírom, utána még kettőt aludtam rá, hogy kirakjam-e tapasztalataimat az előzenekarban szereplésről.

Láttam és megtapasztaltam egy új műfajt, aminek semmi köze ahhoz, amit negyvenegy éve csinálok. Lehet, hogy negyvenegy év súlyemelés és egy hét meló elegendő arra, hogy a „törpék súlyemelő bajnokságán” taroljak, de arra sémiképpen sem elég, hogy megközelítsem a „súlyemelő óriások” versenyét. Arra, hogy megcsinálják egy 18 perces előadást, a pehelysúlyú birkózó óriások előzenekarában meg pláne nem elég. Ha Árpi, Kriszta és Réka netán még egyszer meghívnak akkor van egy kérésem Szóljatok fél évvel előtte hiszen egy hónap meló kevés egy 18 perces műsor felkészítésére Talán fél év munka után kiderülhet, hogy újra kell-e születni vagy talán valami pótolható izzadsággal.

Azok a szép napok...

Tini küldött egy képet, és a következőt írta: valamelyik blogodhoz jó lesz. Bameg, ez mindegyikhez jó

Itt küldök Tininek egy dalszöveg részletet:

"A kis kocsmában gyakran összejöttünk
Ürítgettünk, néhány pohár sört
Másokon, mi annyi jót nevettünk
S tervezgettük ifjan a jövőt!
Azok a szép napok!
Csak arra gondolok!"

A bölcs Zidana

45 évesen bölcsebb, mint azok akik bölcselkednek a bölcselkedésről. Van mit tanulni a tudás-filozófusoknak. A mesterszintű tudásnál is van magasabb szint: Zinedina Zidana szint  Tudja azt amit semmilyen műfaj nagymestere nem tud: Megérezni, hogy meddig érvényes a tudása. 

 Azon spekulálok mi lenne, ha mindenki tudná mikor kell abbahagyni iskolába járni: valaki 1 nap, valaki 10 év, valaki 30 év iskolába járás után mondhatná: ezt én tovább nem csinálom. Itt nem csak a diákokra, hanem a tanárokra is gondolok.

Tini egyszer egy év után azt mondta: Én csak a tanításra vágytam, és szedte sátorfáját. Talán ez a méltóság...