Néha-néha belebotlok egy-egy illedelmes könyörgésbe, ami véleménykutató kollégáktól ered. Majdnem mindig kitöltöm a kérdőívüket. Félórányit szánhatok kollégáimra, akik majd kiszámolják az átlagos véleményt valamiről. Az első három kérdésre a válaszaim: 65 éves férfi vagyok és 41 éve tanítok. Utána jön az, amiből majd kiszámítható lesz valami. Valami olyasmi lesz kiszámítva, hogy igazolható lehessen az ICT mankók használatát az egyetemi oktatásban.
Ha máshogy tennénk fel a kérdést, és az érdekelne bennünket mitől lesz jobb az oktatás, talán nem kellene ennyi véleményből kihozni az átlagot. Az oktatás attól lenne jobb, ha szenvedélyes és a mesterség iránt alázatos tanárok félévenként 28 órát tanítanának a többi (munka)időt viszont olvasással töltenék. Egyszerűbben: heti 90 percet tanít és 20 órát olvas. Tehát, a tanár mankója a könyv, amit olvas. Minél többet olvas a tanár, annál kevesebbet kell írnia hízelgő leveleket a diákoknak, és mankót gyártania a kibírhatatlan tantermi órák mellé.
Nos, ez a közérthető beugró után jön a csak vájtfülüeknek való tudományfilozófia.
Néhány éve minden csapból a „kutatás” szó folyik. A szó szoros értelmében is folyik. Ez a biztos út a fogalom kiürüléséig – amikor már semmit sem jelenthet, hiszen mindenre ráhúzzák. Kérdezem tanult ismerőseimtől, hogy mit jelent az angol „we argue”. Hallottam néhány nyelvtanfolyamról származó fordítást, de azok nem mondanak semmit a kötelezően használt szófordulat hivatal(nok)i olvasatáról. Megtudtam, hogy ez valami olyasmi, mint a magyarban túlhasznált „szerintem”. Véleményt nyilvánítani szabad tények kimondani nem szabad – megjegyzem: nem is lehet. Remélem olyan mélyre még nem süllyedt a műfaj, hogy az átlagos „we argue” az igazolt tény