A laikusoknak a számító-gép egy gépet jelent, amely gyorsabban számol, mint az ember. Ez úgy maradt annak ellenére, hogy legkevesebbet számolnak. A villamoson és a kocsmákban mindenki használja a gépet, de legritkábban látom, hogy számolnak. Az ICT bennfenteseinek, viszont kapóra jön, az állandó gyorsulás. Nekik még egy lehetőséget ad arra, hogy nagy adatbázisokban gyorsan számolgassanak. A pozitivistáknak – tudnak-e arról, hogy azok vagy sem – szintén élmény, hogy a gépek mind gyorsabban számolnak. A számítógép annál jobb minél gyorsabban számol. Ez úgy beragadott, hogy kiirthatatlan.
Álljunk meg egy szóra! A mesterséges intelligencia újraéledése nem hozott paradigmaváltást. Továbbra is az fog kijönni, amit beletettek, csak gyorsabban. Az újdosült mesterséges intelligencia szószólók olyanok, mint a gyenge festők – azt festenek, amit mindenki lát – a külső világot lemásolják. „Ha két ember ugyanott áll és ugyanarra néz, akkor – a szolipszizmust elkerülendő – arra a következtetésre jutnunk, hogy teljesen hasonló ingerek érik őket. (Ha ugyanott lehetne a szemük, az ingerek azonosak lennének) Csakhogy az emberek nem ingereket látnak. Az embereknek valójában érzeteik vannak, és semmisem kényszerít arra a feltételezésre, hogy a két szemlélő érzetei azonosak.” (Kuhn, 2000:213) Képtelenek vagyunk kibújni a dobozból, és tovább szajkózzuk azt, a digitális bennszülötteknek, amiben a digitális idióták hittek. Szűk látókörünk és gyávaságunk arra sarkal bennünket, hogy azt merjük látni, amit másmások elfogadtak.
Mire lehetne a számoláson kívül használni a mesterséges intelligenciát? Fáradt vagyok az ilyen kérdésekre válaszolni. Az idén novemberben lesz harminc éve amikor Minnesota államban az egyetemen láttam először működő mesterséges intelligenciát. Azóta erőlködőm, talán az is mondhatnám, hogy erőszakolom, megértetni, hogy nem csak számolási intelligencia létezik.
