Tíz évvel ezelőtt indítottam el a „negyven hét negyven könyv” irányzatot. Abba az irányba akartam terelni a diákokat, hogy csak könyvet olvassanak. Nézem mai doktorandáimat amikor írogatják a disszertációjukat, hogy miként nyúlnak meglévő tudásokhoz. Első helyen vannak azoktól a tanáraiktól kapott tudás, akik saját könyvből tanítottak. A másodosztályban vannak azok, akik más könyvéből, de könyvből tanítottak, a hangsúly az egyes számon van, tehát egy guru könyvéből tanítottak. Minden más össze-vissza odahányt tudásfoszlány és jópofáskodás elillant, mint a kámfor. Hallom már a támadást: de, a kortárs dolgozatokban hemzsegnek a hivatkozások a cikkekre. Igen, de én itt és most nem a kötelező hivatkozásokról, hanem arról a tudásról írok, amit doktorandáim használnának, ha nem lenne rajtuk semmi kényszer. Amit kényszerből csinálnak, a megcélzott folyóirat és más elvárások nyomán, azok csak tömítés. Azok a meglévő tudások, amiket egy gondolkodó valamilyen fogalmi keretbe illesztett igenis szűkítik a problémateret, hiszen kontextualizálható az elérhető tudás.
A mesterszak vizsgán megpróbáltam modern másodosztály lenni. A tudás műfaj gyöngyszemeiből kiválasztottam néhányszor húsz oldalnyit – mindenki választhatott max egy óra olvasást. Egy óra kávézás a kávéházban – spekulálás a húsz oldal "egytollbólkijövő" szövegről, és utána két óra írás. Gondoltam ez nem sok a digitalizált diákoknak. Tévedtem. Itt az ideje, hogy újragondoljuk a vizsgáztatást.
A sors az asztalomra küldött három konferenciacikk tömörítvényt. Teljesen biztos, hogy egyik szerzőnek sem volt a kezében egyetlen „egytolólkijövő” könyv, amelyben az alapfogalmak tiszták. A vizsgákat meg lehet csinálni tanár, tanítás és könyv nélkül. A cikkeket úgyszintén. Félek leírni, de talán annak a tanárnak, aki sosem írt könyvet, nem is kell, hogy tiszták legyenek a fogalmak. „Ki-ki magáról gondoskodik, és az éli világát a legvígabban, aki a legjobban be tudja csapni magát.” (Dosztojevszkij)
