„Derűs napok jártak, de viharosak is. Ez a Bölcsesség kora volt, de a Balgaságé is. A Hit korszaka volt ez, de a Hitetlenségé is. Világosság napjai voltak ezek, de a Sötétségé is. A Remény tavasza virult és Kétségbeesés fergetege is dühöngött. Mindent reméltünk és semmit sem reméltünk. A Mennyekbe mentünk egyenest, az ellenkező irányt is követtük” (Dickens)
Ha ehhez az idézethez nem tettem volna oda a szerzőt, akkor nem is lenne könnyű kitalálni melyik korszakról szól. Mindenkiben van egy-két furcsa nosztalgia, amelyekben a valóságnak csak az egyik felébe kapaszkodik. Új doktorandámnak meséltem az életről, karrierről és egyetemről. Nagy baj lenne, ha nosztalgiát látna bennem, hiszen nincs. Az öregek hajlamosak fényesíteni múltjukat. Az én inaskodásom kora is olyan volt, mint Dickens kora. A mai inasok is majd egyszer azon fognak vajúdni, hogy mit is mondjanak az ő inasaiknak. Mondjátok meg, húsz-harminc év múlva, hogy a ti inas korotok is olyan volt, mint az enyém, mesteremé, és mesterem mesterié is.
