Talán igen, talán nem

Imre nagybátyám módszere

“Szókratész, te mindig azt hirdetted, hogy a rossz törvényt is meg kell tartani. Most téged hamisan halálra ítéltek, ha te most megszöksz a törvényes ítélet végrehajtása elől, akkor egész életed tanítását megdöntöd, hiteledet veszted.

A hetvenes évek végé fele  úgy tűnt, hogy megértettem a módszer fogalmát. 

Azóta minden tanításom és írásom terhes attól, hogy el akarom választani az „eljárás” fogalmát (lépések egymásután következése) más fogalmaktól. Legutóbbi cikkünkben elkülönítettük a valóság szintjei nyomán a modellt, a módszert és eszközt.

Amikor valamiről sokat kell írnom és/vagy prédikálnom, akkor bizonyos, hogy sz@rul csinálom.

Imre nagybátyám varrta nadrágjaimat, amig nem kezdtem Olaszországból farmer nadrágokat hozni. Az ő módszere nagyjából így nézett ki: (1) nézd meg a divatos anyagokat és a divatos szabásmintákat. (2) mérd meg a kuncsaft derék, comb és csípő bőségét (3) Szabd ki a kiválasztott anyagból a nadrág alkatrészeit. (4) varrd össze az alkatrészeket (5) próbáld fel a kuncsaftra és ha tetszik neki akkor fizessen, ha átalakításra szorul akkor alakítsad át, ha nem alakítható át, akkor dobd ki. Talán az ehhez hasonló tartalommal írt könyv viselheti a nadrágkészítés módszer (Figyelj: egyesszámban írtam) címet. A cím akár lehetne többes számban is, de akkor egy módszerek halmazát (pl. a balkezes szabó vegye az ollót a balkezébe) tartalmazná, amiből az következik, hogy a nadrágkészítésnek nincs módszere.

Egyetlen bajom van. Mit kezdjek amikor a diákom az orrom elé tolja az Óperencián túl néhány millió példányban préselt könyvet, amelyben a nadrágvarrás módszerének része a „tűbe-fűzés módszertana” Jó lenne ezt a leckét megtanulni és annyi pénzt keresni vele, hogy jövőre a Savoyban táncolhassak az év utolsó napján.

„Talán már utol sem érem. Talán másmerre indult. Talán elhagytam ebben a nagy rohanásban. Nem is nagyon bántam; majd megtalál. A foltosok mindig megtalálnak. Futottam, futottam, és örültem, hogy újra futhatok.” (Örkény: Rekviem)

kerülgettem a forró kását

Az utóbbi majd három évtizedben több mint egy tucatszor megnéztem, (néhányszor diákjaimmal is) A holt költők társasága című filmet. Tegnapelőtt újra megnéztem. A nagy kérdést azóta kerülgettem, mint macska a forró kását. A mesékben legritkábban drukkolunk a gonosz mostohának, vagy Döbröginek. Aki nézett vagy olvasott meséket az megtanulhatta, hogy van abszolút jó és abszolút rossz. Dosztojevszkij Ana Kareninája, vagy Csehov Olgája, már nem ilyen abszolút jó vagy abszolút rossz karakterek.

Keatinget kirúgták az iskolából hetven évvel ezelőtt (amikor a film játszódik) Keatinget kirúgták az iskolából harminc évvel ezelőtt (amikor a filmet forgatták), és Keatinget kirúgnák jövő héten is az iskolából.

Az iskola az iskola! Ott azt kell tanulni, ami nélkül nem lehet majd később tanulni. 

Csak úgy ülni és beszélgetni címmel írtam egyszer egy nem túl nagy sikerű publicisztikát az ITBusiness-nek. Akkor se, néhány előadásom során se. és most sem kényszerítem magamat arra, hogy megtaláljam a kauzalitást a felvilágosodás és a feltaláló-miliő (kávéházak) között. "Anglia legelső kávéháza 1650-ben nyílt meg. Nem véletlen tehát, hogy éppen akkora esik a nagy újítások időszaka, amikor Anglia áttér a teára és a kávéra… Nagyon gazdag a szókészletünk az ihlet pillanatának leírására. Van az éleslátás szikrája, a felvillanása, vannak nagy felismerések, vannak a "heuréka" pillanatok, vannak a megvilágosodás pillanatai, igaz? Mindezek a fogalmak, mint afféle retorikailag felcicomázott dolgok osztoznak abban a feltevésben, hogy az ötlet valami egyedülálló dolog, ami többnyire valami csodálatos, ihletett pillanatban születik meg. A fontos, áttörő ötletek nem a labor magányában, a mikroszkóp előtt születtek.  egy csomó fontos ötletnek nagyon hosszú a lappangási ideje. Ez lassan érkező sejtés (slow hunch).” – mondta Steven Johnson a TED Global-on 2010-ben.

PS

Én is végig kínlódtam a hetvenes és nyolcvanas éveket a kvantitatív döntéstámogató módszerekkel, hogy a végén kitaláljam a Doctus-t.

többségük le akarja rázni a vizsgát

Az öreg mérnökök valamikor azt mondták a fiatal mérnöknek: Öcskös, az Egyetem után a munkahelyen meg kell tanulnod, hogy mennyi egy méter és mennyi egy kiló. Sosem mondták, hogy mérd meg a melós elégedettségét. A melós elégedettségét figyelték, nem is félévente, hanem állandóan.

Mértem stopperórával, mérlegel és colstokkal, de sosem mértem kérdőívvel. Negyven éve figyelem a huszonévesek tanulását, de sosem próbálkoztam megmérni, elégedettségüket – azt láttam a szemükben. Látom, hogy a digitális bennszülött diákok mennyire unatkoznak a digitális bevándorló tanárok buherálta, és a digitális bevándorló pénzeszsák-gondnokok által finanszírozott edutainment valamik mellett.

Ebből semmiképen sem következik, hogy unokáink a többszázoldalas tankönyvekre, de az sem, hogy a Dropboxba vagy a Moodle-ba felpakolt szövegekre vágynak. Mi sem, és a mi szüleink sem vágytak hosszú szövegekre.

Mindennek ellenére sok diák akar tanulni. Ne kérdezzük meg őket, hogy miből, hiszen ez a szótlan tudásuk. Szavakba önthetetlei, hogy milyen tanárt és tananyagot szeretnének. Többségük le akarta és akarja rázni a vizsgát. A kisebbség jó tanárok izgalmas előadásait is várja, hiszen kíváncsi valamire - ebből következik, hogy a diák se mérje a tanárt.

Nincs mit mérni! Talán megmérhetjük súlyunkat, de anélkül is tudjuk, hogy meghíztunk amig a kérdőíveket és az email-okat buzeráltuk. Nos, megpróbálok beférni egy konferenciára, ahol elvenném a Mikulásukat.

Kjell Nordstrom, Jonas Ridderstråle, Tomáš Sedláček és Slavoj Žižek

Pálinka és kolozsvári káposzta a kolozsvári vendéglő asztalán. Mellé tettük a témát: a mi műfajunkban kinek sikerült valamilyen gondolatot elsütni Amerikában. Azoknak akiknek megjelntették a könyvét és a nevükhöz köthető valamilyen gondolat. Kjell Nordstrom, Jonas Ridderstråle, Tomáš Sedláček és Slavoj Žižek, nem taroltak az óperencián túl, de ott voltak a polcokon.

Tegnap beszélgettem, fiatal kolleganőmmel az ő korosztálynak karrierjéről. Meséltem neki, hogy én néháy fényévnyire, vagy távolabb vagyok Kjell Nordstromtól, Jonas Ridderstråletól, Tomáš Sedláčektöl és Slavoj Žižektől. Nekem csak itt két-háromszáz kilóméteres körzetben sikerült valamit kötnöm a nevemhez. A Doctus tududásbázisú rendszer az ami köthető hozzám, és én hozzá. Ez is identitás, ha lokális is, akkor is az. Azt eröltettem kolleganőmnek, hogy ő is találjon valamit amihez köthető lesz a neve és írjon egy divatellenes könyvet. Egyáltalán nem mindegy, hogy a környéken vagy a világban, de valahol kapcsolódjon a neved egyetlen eredeti gondolattal.

Tornatanár vagyok

„Tanárok fellélegezve. Úgy van, helyes! Tornából jeles! Kezdenek belejönni, felélénkülnek…” (Karinthy Frigyes: Visszakérem az iskolapénzt)

Kétszázan hallgatták szombaton, délelőtt Kolozsváron előadásainkat az Emberszabású mesterséges intelligencia konferencián. Utána egy órányi válasz a kérdésekre. Kétszáz diáktól nyolc odaillő kérdés várható. Mind a nyolc az volt. Se több sem kevesebb, mint amennyi várható. Úgy sejtem. hogy még két tucatnyi izgalmas kérdés lehetett, de azok bennragadtak. Sokaknak érthetetlen, hogy van valami olyan, ami nem vizsgára felkészítés. Az iskolákban a tornaóra, emberemlékezet óta, valami olyan volt, ami nélkül a diákból tisztességes hentes, bíró, vagy irodalomtanár lehet, de nagyon meglátszik rajta a tornaóra hiánya.

húsz-harminc év múlva

 „Derűs napok jártak, de viharosak is. Ez a Bölcsesség kora volt, de a Balgaságé is. A Hit korszaka volt ez, de a Hitetlenségé is. Világosság napjai voltak ezek, de a Sötétségé is. A Remény tavasza virult és Kétségbeesés fergetege is dühöngött. Mindent reméltünk és semmit sem reméltünk. A Mennyekbe mentünk egyenest, az ellenkező irányt is követtük” (Dickens)

Ha ehhez az idézethez nem tettem volna oda a szerzőt, akkor nem is lenne könnyű kitalálni melyik korszakról szól. Mindenkiben van egy-két furcsa nosztalgia, amelyekben a valóságnak csak az egyik felébe kapaszkodik. Új doktorandámnak meséltem az életről, karrierről és egyetemről. Nagy baj lenne, ha nosztalgiát látna bennem, hiszen nincs. Az öregek hajlamosak fényesíteni múltjukat. Az én inaskodásom kora is olyan volt, mint Dickens kora. A mai inasok is majd egyszer azon fognak vajúdni, hogy mit is mondjanak az ő inasaiknak. Mondjátok meg, húsz-harminc év múlva, hogy a ti inas korotok is olyan volt, mint az enyém, mesteremé, és mesterem mesterié is.

emlék(szel)

Megvan az a táblázat, amelyben tavaly Katsuhito Iwai megmutatta a "shareholder" és a "stakeholder" arányát Amerikában, Japánban és Németországban - kérdeztem egyik doktorandámat.

Doktorandám megkereste, és utána hozzátette:

- Te mi mindenre emlékszel? 

- Csak arra emlékszem, ami mély nyomokat hagyott bennem.

Nem emlékezhetek arra, hogy az asztalosműhelyben hol van a szerszám, hiszen az nem az én miliőm. Kicsi az esély, hogy az asztalosmester vagy sebészmester tudja azt amit én. Csinálja mindenki a maga dolgát pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen...

Nem-fapados kérdés

Nőt akarok, de azonnal – ordította öt órán át a fára felmászott negyvenkét éves férfi. Minden csellel megpróbálkoztak a rokonok. Végül a bolondokházából jött ápolónő annyit mondott: „Na gyere le kiskomám, vége a sz@rakodásnak.” És lejött.

Ariely mesélte TED előadásában: „Egy hirdetés a The Economistból. Három opciónk van. Online előfizetés 59 dollárért. Nyomtatott előfizetés 125-ért. Vagy mindkettő 125-ért. Ahogy megláttam, felhívtam az őket, és próbáltam kideríteni, mi ezzel a céljuk. Kapcsolgattak egyik embertől a másikig. Végül eljutottam a honlap felelőséhez. Azt mondta, utánanéznek. Majd a hirdetés hirtelen eltűnt. Magyarázat nélkül. Úgy döntöttem, elvégzek egy kísérletet, amiben jó lett volna, ha ők is részt vesznek. Felajánlottam ugyanezt száz MIT hallgatónak. Melyiket választanátok? Legtöbben a kombinált előfizetést választották. Senki nem kérte a rossz ajánlatot. Tehát a hallgatóink tudnak olvasni. De ha van egy lehetőség, amit senki nem akar, ezt el is dobhatjuk, nem? Ezért nyomtattam egy másik változatot. A középső ajánlat nélkül. Kiosztottam másik 100 hallgatónak. Ez történt. A nyertes ajánlat lett a vesztes. A vesztes ajánlat pedig a nyertes Tehát a teljesen felesleges ajánlat, amit senki nem kért, képes volt rávezetni a hallgatókat arra, hogy mit is akarnak.”

Ismerem Fellini és Ariely történetét is,és negyven éve tanulmányozom a döntéshozók okoskodását. Sőt, abban is van praxisom, hogy a repülőjegy vásárláskor a kiválasztott jegy után tucatnyi nemet kell nyomni. Mégis! A fapados társaság, fapados ügynöke mégis a végén feltett egy nem-fapados kérdést, amin annyit kellett gondolkodni, hogy már jött a figyelmeztetés: LEJÁRT AZ IDŐ.