Azon töprengek, hogy mekkora áldozatai vagyunk fiatalkorunknak. Forradalmárok voltunk ötven évvel ezelőtt, amikor lecseréltük a vasalt szövetnadrágot farmerra, de ma már nem tudnám a farmert lecserélni térdig, vagy féllábszárig érő alsónadrágra. Jókat röhögtünk haverom faterjának fényképein, amelyeken térdig érő alsónadrágban pózolt a meccs elött.
Mesterem sok mindent belém sulykolt! Az „öreg” sosem kutatott, hanem problémákat oldott meg, sosem írt társadalmai és emberi tanulmányokat, hanem mindenre, ami nem mérnöki dolog volt azt mondta, hogy rosszulstrukturált problémák. Ahol új definíciót akart csinálni mindig a „genus proximum” és a „differentia specifica” fogalmakból indult el, és született egy metafora, ami vagy bevált vagy nem. Gusztustalannak tartotta az ön-, főnök- vagy haver-idézeteket a cikkekben. Irodalom tanárom is kiirtatott a mai levelezési stílusból. Úgy sejtem, hogy a mai stílussal bukta lett volna akkori dolgozatom, és valami olyasmit mondott volna: így ír levelet a nyugdíjas könyvelő, az öregek otthonában, amikor a szomszédasszonynak udvarol. Mondanom sem kell, hogy a nyugdíjas könyvelő sem tenne a papír alá harminc indigót, és a másolatokat nem cécézné.
Tegnap fiammal ebédeltem és azt mondta: Fater, angolul más olvasata van a „problem” és a „research”, fogalmaknak, mint ahogy te használod. A „problem” nem „tudáshiány” és a „re-search” nem „újra-keresés”, de nem is „kutatás”. Persze. fiamat se kellene idézni!
